Nem lehetett hagyni, hogy a rendszerváltáskor a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a rendszerváltozás előtti hatalom gyakorlóinak „transzmissziós szíja” tovább működjön. Az első független szakszervezeti konföderációt – a Liga Szakszervezeteket – az újonnan megalakult és a SZOT-ot elutasító független szakszervezetek alapították 1988-ban. Azért, mert ők már akkor is tudták, amit sok szakszervezeti és konföderációs vezető a mai napig nem akar megérteni: hogy a politikai pártok és a szakszervezetek közti együttműködés nem hoz hasznot a munkavállalóknak. A politika mindig legyűri a szakszervezeti vezetőket, és végül a szakszervezet csak egy báb marad, amely az őt anyagi és politikai függésben tartó párt akarata szerint cselekszik.

Ma is vannak olyan konföderációk és szakszervezetek, amelyek nem szednek tagdíjat, vagy csak jelképesen, mondjuk, egy fémpénznyit.

Ezekkel az úgynevezett szakszervezetekkel szemben jogosan merül fel a kérdés: miből akarják fenntartani a szervezetet? Miből akarják finanszírozni a munkáltatóval folytatott szakmai vita költségeit? És miből akarják pótolni egy esetleges sztrájk esetén a sztrájkolók ki nem fizetett bérét? Súlyos kérdések ezek, amelyekre sajnos még ennél is súlyosabb válaszok adhatók csak.

Az egyik eset, hogy a szervezet –források híján – nem is konfrontálódik a munkáltatóval. A másik, hogy a működés látszatát fenntartsák a tagság felé, „valaki” finanszírozza a szervezetet. Ez lehet a munkáltató maga (sárga szakszervezet), de lehet egy párt is. A felsorolt esetekben egy a közös: a munkavállalók érdekeit végül senki nem védi.

A Liga Szakszervezetek alapszabályának két kritikus pontja van az újonnan csatlakozni vágyó szervezetek számára: a pártfüggetlenség garantálása és a tagdíj megfizetésének követelménye – automatikus kizárás terhe mellett. Ennek érződik is a hatása: A Liga Szakszervezetek erőt tudott felmutatni eddig mindig, ha komoly szükség volt rá. Minden kormány ellen tiltakozott már, jobb- vagy baloldaltól függetlenül. Sajnos nem mondható el ugyanez a többi konföderációról.

Amikor feloszlatták az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, majd egyeztetés nélkül belengették az új munka törvénykönyvét, elég visszafogott volt a SZOT-utódok mind egyike. Két-három alkalommal, pár száz fővel néhány órára megmutatták magukat a délutáni napfényben, jelezve, hogy tiltakoznak. De egyik sem hirdetett sztrájkot!

A Liga Szakszervezetek ugyanebben az időszakban bejelentette a sztrájkot, majd amikor ezt a bíróságok a megváltoztatott sztrájktörvényre hivatkozva elutálták, háromszor is országos szinten félpályás útlezárásokat szervezett. Amikor harmadszorra is lebénult volna az ország, a kormány észhez tért. Rájött, hogy az addig fogatlan oroszlánnak hitt szakszervezeti mozgalomnak csak egy része haldoklik. A független szakszervezeti mozgalom kellő mértékű emberi és anyagi forrásokkal rendelkezik ahhoz, hogy kikényszerítse törvény biztosította jogát arra, hogy a munkavállalókat érintő kérdésekben tárgyaljon a döntéshozókkal. Így került képbe – és ha úgy tetszik, helyzetbe –a Liga Szakszervezetek.

Az addig minden szakszervezetet egységesen elutasító kormány azért ült le a Liga Szakszervezetekkel tárgyalni, mert az erőt tudott felmutatni, míg a többiek nagyjából csendben, a partvonalról figyelték volna a munkavállalók teljes jogfosztását. Nem fényességes győzelem az, amit a Liga Szakszervezetek elért a munka törvénykönyve módosítása kapcsán. De az összehasonlító anyagokból világosan kitűnik, hogy a kormány –a Liga ellenállása nélkül – még ennyi jogot sem hagyott volna a munkavállalóknak. Ahogyan érdekegyeztetés sem zajlana semmilyen szinten, ha a Liga Szakszervezetek nem győzi meg a kormányt arról, hogy enélkül márpedig nem megy.

Habár születtek megállapodások a kormánnyal, teljes csend most sincs. A nagy csaták 2010–2011-ben zajlottak, amelyek arról szóltak, hogy egyáltalán meghallgassák a munkavállalói érdekképviseleteket. Most újabb útblokádokra és sztrájkokra – egyelőre – nincs szükség, mert a tárgyalások állandósultak. De a témák jelenleg is napirenden vannak: a többkulcsos, progresszív személyi jövedelemadó bevezetése, a munka törvénykönyve további finomítása, a sztrájktörvény visszamódosítása, a korkedvezményes nyugdíj rendszerének felülvizsgálata és alkalmazása és a makroszintű, háromoldalú szociális párbeszéd helyreállítása.

Kár, hogy a magát baloldalinak nevező sajtó nem erre koncentrál, hanem a szakszervezeti mozgalom még akcióképes részének bemocskolására törekszik. És kár, hogy eközben a nem is olyan távoli múlt eseményeit is összekeveri, csakhogy védhetetlen hazugságait megpróbálja megmagyarázni. A Liga Szakszervezetek 2008-ban ugyanis saját népszavazási kezdeményezést indított az egészségbiztosítás részleges privatizálásának megakadályozására. Akkor 600 000 aláírás gyűlt össze. A gyűjtésben a SZOT-utódszervezetek akkor sem tolongtak, ahogy 2011-ben sem csatlakoztak tömegesen az útlezárásokhoz. Ebből csak az jön ki, hogy ha csak az elmúlt négy kormányzati ciklust nézzük is, egyedül a Liga Szakszervezetek maradt mindvégig a munkavállalók oldalán, míg mások eladták magukat egyik vagy másik párt érdekeinek.

Liga Szakszervezetek

Aki a Népszabadságban az egykori SZOT-ot sirató szerkesztőségi cikket keres, nagy fába vágja a fejszéjét. De próbálja meg! A Liga képviselője által hivatkozott cikkünk (amelynek előtörténetéhez tartozik, hogy a ligásokhoz átküldött kérdéseinkre többszöri telefonbeszélgetés és szóbeli ígéret ellenére sem kaptunk válaszokat) aligha tekinthető az egykori monopol-szakszervezet visszasírásának: nem az „egy akolt”, hanem az érdekegyeztetést és szolidaritást hiányoljuk. Ha az írás lényegét egyetlen mondatban kellene összefoglalnunk, azt a Liga válaszcikkéből is kölcsönözhetnénk: „A politikai pártok és a szakszervezetek közti együttműködés nem hoz hasznot a munkavállalóknak.” Ezt a Népszabadság sem vitatja, én magam pedig szakszervezeti aktivistaként személyesen is egyetértek vele. Ezért született a cikk is. Ami pedig a nyomásgyakorlást illeti, abban szinte kizárólag a Liga vitathatatlan sztrájkpotenciálú vasutas-leágazása jeleskedett – a múltban. Kíváncsian várjuk, mikor mutatják fel ezt az erőt a jelenlegi kormánnyal szemben – és azt is, hogy mikor állnak ki hasonló módon a jogaikért, mondjuk, a ligás rendőrök, honvédek vagy légiközlekedési dolgozók. Okuk nekik is lenne rá – a mostani kormányzati ciklusban alighanem több is, mint eddig bármikor.

Hargitai Miklós

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.