Az ötödik F
Az utóbbi hónapokban, amikor L. Simon László kultúráért felelős államtitkár már nem igazán tudott úgy elmenni egy ellenzéki orgánum újságírója mellett, hogy legalább egy verbális tockost vagy sallert ki ne osszon neki, bizony nem volt nehéz megsejteni: nem pont olyannak képzelte a győzelmet, amilyenné meghökkentően rövid idő alatt keseredett.
Ő bizonyára tényleg úgy gondolta, hogy ha Szőcs Géza, ez a mókás alak a repülő kompjával meg a Los Angeles-i Bánk bánjával – plusz Nyirő József hamvaival a hóna alatt – eltűnik végre a színről, akkor jöhet a pragmatizmus és a szakértelem, és meg lehet mutatni, milyen is a valódi kultúrpolitika. Csak egy dolog nem világos: mielőtt a csúcsra ért volna, L. Simon László tényleg nem vetett néhány tétova pillantást Orbán Viktor hatalomtechnikai módszereire?
Meglehet, akarta és tudta is hinni, hogy ha a kép rémisztő, akkor kizárólag a tükörben van a hiba. Hiszen tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy végre az legyen, amit ő akar. Bár az ilyesmit egy bő fél év távolából is hajlamosak vagyunk elfelejteni – elvégre a nagyobb pofon halványítja a kisebb emlékét –, L. Simon László azzal indított, hogy a költségvetés által lenullázott, a megatárcába beolvasztva csúnyán eljelentéktelenített állami kultúrairányítás mellett maga alá kaparta a korábban szakmai-önkormányzati elven működő Nemzeti Kulturális Alapot is. Amivel egyrészt világos képet festett arról, mit gondol a demokráciáról, másrészt kijelölte annak a területnek a határait, ahol – azt remélte –csak az ő szava számít.
Hogy összemosolyogtak-e a háta mögött, vagy csak vállat vontak a főnökei, szerencsére nem dolgunk még találgatni sem. De azért a pillanatért egy csöppet sem irigyeljük L. Simon Lászlót, amikor egy reggel belenézett a tükörbe, és Fekete György nézett onnan vissza. Amikor egyszer csak kiderült, hogy itt rég nem az adóforintok terhére történő klientúraépítésről meg a polgári körös hűbéresek hűségének meghálálásáról van szó – egye penész, ezt még csak kibírná egy edzett államférfi –, hanem arról, hogy másnál lesz a hatalom és vele a kasszakulcs is. Hogy a csöppet egzaltált, de annál lelkesebb lakberendező mondja majd meg, ki legyen a Finanszírozandó, ki a Felejthető és ki a Felejtendő a magyar kultúrában. Hogy ő, Fekete és nem L. Simon lesz a negyedik F: a Főnök.
Hihette-e L. Simon László, hogy meg lehet úszni, ha az ember kétkezi államtitkár létére megpróbálja mindezt megakadályozni? Ha megkísérli fölpiszkálni a szakmai szervezeteket, hogy a Magyar Művészeti Akadémiáról szóló törvény végrehajtási utasításainak kidolgozása közben állják útját ennek a tébolynak? Ha szembeszáll a miniszterelnök kívánságával? Igen, talán hitte. De pénteken, Lovasberényben, amikor Balog Zoltán még a pellengérre is kiállította, hogy a sajtó tükrével farkasszemet nézve ismerje el a bukást, bizonyára megértette, mekkorát tévedett. Példája pedig társainak intő jel: aki eddig nem tudta volna, most már láthatja is, hogy itt van mitől Félni.
