Egy határig érthető, ha egy politikus önigazolásként külföldi példákon erősíti magát. Az azonban már több mint zavaros, ahogyan legutóbbi eszmefuttatásában, a Heti Válaszban Matolcsy György a skandináv jóléti államok modelljét méltatja. Valamit félreérthetett, hiszen azt a jóléti államot választja mintának a kormányfő jobbkeze, amit a miniszterelnök, mint a haldokló Nyugat termékét, nap mint nap eltemet, és amely sajátosságai révén lemásolhatatlan még Nyugat-Európa számára is.

Matolcsy György

Igaz, a magyar modell pedig a nemzetgazdasági miniszter szemében annyira eredeti, hogy szinte másolhatatlan. Egyetlen gyenge pontja, hogy sikere a gazdaság teljesítményén múlik. Ez Matolcsy fantáziáját nem fékezi, sőt. Továbbra is megvalósítandó eszményt lát és keres hétről hétre, itt és ott, de képtelen szembenézni saját létező valóságával – történetesen a kezében lévő magyar gazdaság csődjével.

Nem lenne szabad őt a végrehajtó hatalom közelébe engedni: íróasztalához kellene láncolni, hogy csak rója sorait az utókor okulására. Hősünk azonban nem maradt meg a lefüggönyözött könyvtárszobákban, végrehajtja mindazt, ami a miniszterelnök „keleti” politikai filozófiájából következik.

Önkritika és visszavonulás helyett pedig arra jut, hogy „csaknem három év után már látszik, az ország teljes megújítása egy politikai ciklus alatt nem lehetséges”. Ismerős érv, amely minden sikertelen kormányzati ciklus vége felé felbukkan, s amely a kedélytelen növekedési, inflációs, foglalkoztatottsági rátákat csakis a válságos időknek, semmint saját elhibázott gyakorlatának tudja be. Innentől nem is a gazdasági miniszter néhány év múltán ködbe vesző alakja az igazán érdekes, hanem az ország sorsáról dönteni hivatottak azon felének magatartása, amely tudatosan távol tartja magát a közügyektől.

Nem kell, hogy ez a tömeg bólogasson Matolcsy érvelésére, nem is nagyon lehet, elég, ha tétlenül szemlélődik. Ha a ciklusokon átívelő nagy társadalmi átalakítás lufijával a Fidesznek sikerül távol tartania ezeket a polgárokat a szavazófülkéktől, miközben az ellenzéknek sem jut eszébe semmi, amivel meggyőzné őket a változás kényszeréről, úgy megvan a felhatalmazás a kísérlet folytatására. A kormányzati szereplők változnak majd, de az ország Orbán Viktor szedált laboratóriumává válik, a nemzet pedig elmerül saját történelmének bevált gyakorlatában: kivár és túlél.

A hatalomtól függetlenítő, passzív rezisztencia elég mély reflexként beleégett a magyar tudatba, s hogy nem is sikertelenül, azt ezer év igazolja. Ez a siker azonban most a legnagyobb kudarcba fordulhat, mert a történelemben talán először adatott meg, hogy az ország túlléphessen a megmaradás csupasz kényszerén, s végre egy sikeres, európai életet akarhasson. Minden külső feltétel adott hozzá. Hihetünk persze a Fidesznek is: lássuk, mire jut a Nagy Tervvel. Csakhogy ha teljes csődöt mond, aminek vannak jelei, akkor az agónia lassú és fájdalmas lesz. Sok mindenre fog emlékeztetni – legkevésbé a skandináv jóléti modellre.