Ő a Kádár-rendszer része volt, mondhatni, ő volt a Kádár-rendszer maga. No persze ezzel korántsem volt ő egyedül. Őt a Kádár-kor és bizony az azt megelőző Rákosi-világ emancipálta; ezek nélkül mint falusi, kisvárosi borbély, iparos vagy paraszt pengethette volna le az elmúlt hatvan évet. Ha egyáltalán életben maradt volna.

A viharsaroki iparos-paraszt gyereket az iskola, a kultúra emelte ki az újkígyósi sárból. Az a természet adta világ, amelyben mondjuk egy sváb vagy egy magyar paraszt, egy soproni vagy egy szegedi vagy egy debreceni polgár cseperedhetett, élhetett, halhatott kétszáz éven át, a biztonság világa az ő gyermekkorában foszlott szét – most már úgy tűnik: végérvényesen.

Csak kapkodta gyerekfejét, mikor az egyik nap lezsidózták, másik nap lesvábozták, később lekispolgározták, kulákozták, a végin pedig lekommunistázták. Zsidónak minősített rokonait gyerekszeme láttára vitték el megölni, lesvábozott övéit is vagonba tették, és elszakították a szülőföldtől. A gyermekkor traumái nem csupán későbbi politikai, társadalmi nézeteit határozták meg, de magánéletét, jellemét is; a történelem, történelmünk nem egyszerűen formál minket, de beépül húsunkba, csontjainkba, sejtjeinkbe is.

Életének és munkálkodásának ezek adták meg kereteit: nem akart több szegénységet, nem akart többé származás szerinti különböztetést, és biztonságra vágyott, arra, hogy tudja, mit hoz a holnap, a holnapután. Nem akart több traumát. Ezeket kapta meg, vagy vélte megkapni attól a rendszertől, amelyben élte telt, és amelynek – morgolódva, bírálva, fejcsóválva, de – szolgálatába szegődött. Szüksége volt mindig fogódzóra. Ő a Kádár-korban vélte meglelni, és talán valóban: meg is lelte abban a kapaszkodót. A „fényes szelek” szárnyán került középiskolába. 1949-ben érettségizett.

Azt ötvenes évek derekán szerezte meg diplomáját. 1962-ben került az Élet és Irodalomhoz, akkor, amikor a lap kimászott a baloldali szektásság elég bűzös gödréből éppen. És 1989-ben került onnan el; a rendszerváltás váltotta le őt is. Ez volt élete főműve, ez volt az élete: az ÉS. A Kádár-korszak Élet és Irodalma. Sok kis apró változás, sok kompromisszum, megalkuvás, vita, ma már alig érthető óvatoskodás – ez volt az ő lételeme. Én a nyolcvanas évek végén bejártam a szerkesztőségbe. Egyszer behívott a szobájába, és azt mondta kis tárcámra, hogy jó, meg is jelenik, de a címe rossz. Kérdeztem: miért?

Az mondta, mert az a címe, hogy a „Nagypapa zsidó barátja”. És nálunk – mondta – címben nem szerepelhet ez a szó: zsidó. A szövegben nyugodtan, de címben nem. Igazi kádárista gondolkodás volt ez, amit nem tudtam persze akkor. Ma már megértem őt is. Többször is leírja, hogy húszéves korában eldöntötte: ő nem származik. Nem hajlandó származni többé. Ő az, akivé tette magát. Másutt úgy fogalmaz: egy szál rokona sem maradt, akit megtagadhatna...

Lapját „szelepnek” is tekintette, melyen a fölös gőz elinal, a feszültségek levezetődnek, és helyrebillen a rend. A rendszer. És mikor egyszer csak kiderült, hogy a rend nem billen helyre többé, akkor az ő egész világa összedőlt. A lappal kapcsolatos félelmei nem igazolódtak: az ÉS nem szűnt meg, és nem lett jobboldali sem. Haláláig minden lapszámot az utolsó betűig végigolvasott. Nem vette egyébként, kapta a lapot egykori kollégáitól. Az utolsó húsz évében összegezett, magyarázkodott, és írt egy félkötetnyi roppant érdekes családtörténetet.

A bizonytalanságtól, a szegénységtől és a billogozástól rettegett egész életében. Végül egy olyan országot hagyott itt, amelyben mindennapos lett a már-már felfoghatatlan szegénység, amelyben minden teljesen bizonytalan és esetleges lett, és amelyben csak egy maradt bizonyos: a társadalom minden pórusában, véráramában, eresztékében megtelepedő, lassan, de feltartóztathatatlanul mérgező, munkáló fasizmus. Egy sötétbe borult hideg, hazug hazát hagyott itt.

Faragó Vilmos meghalt. Jó neki.