A 10/90 százalék országa lettünk
A nyugati életminőség nem jött el. Szétszakadt ország lettünk: nagyon kevesen élnek jól – de nem biztonságban –, túl sokan élnek rosszul és rettegésben. Nem az életünket, a jövőnket féltjük. Szinte mindenki. Miért alakult így, és hogyan szerezzük vissza az álmainkat? Az álom jó álom volt. Fokozatosan gyarapodva, keményen dolgozva, takarékoskodva még a mi életünkben biztonságos és gyarapodó életet élhetünk. Gyermekeink még inkább. Nem sikerült.
Bizalmatlanok voltunk egymással, ezért a demokratikus intézmények nem a fejlődés motorjává, hanem hatalmas pénznyelő vízfejjé változtak. Nem tudtuk leépíteni a szuperállamot. Túl gyorsan és ellenőrizetlenül adtuk el a nemzeti vagyon jelentős részét. Vállalkozásainkat, iskoláinkat, kórházainkat, (ön)kormányzatainkat, civil szervezeteinket nem alakítottuk át, és mi magunk sem alakultunk át. Álmainkat nem tudtuk módszerré, magatartássá, kultúrává változtatni. Az álom később tündérmesévé változott, és azt regéltük, az állam, majd az unió megold minden bajt. A belépéskor Bécsben nyitunk kávézót.
Azt hittük, adományból is megvalósítható az európai álom. Adomány nem jött, hitelbe gyarapodtunk. Az adományosztó állam éppen úgy, mint a fogyasztani, gyarapodni vágyó emberek. A gyarapodáshoz szükséges értéket nem termeltük meg. Az álom rémálommá vált. Eközben a sikeresek, a jó időben jó helyen lévők, a tudást, képességet, lehetőséget szerzők cserbenhagyták a többieket. Gyorsan elfelejtettük Csengey Dénes fájdalmas kiáltását:
„Európába, de mindannyian!” A privatizáció a gazdasági és politikai befolyással és lehetőséggel rendelkezőket vesztegette meg, a multinacionális vállalatok érkezése a képzettséggel rendelkező karriervilágot szívta be, a szabad sajtó, az ösztöndíjak, a támogatások rendszere az értelmiséget. Egy szűk réteg megérkezett Európába. S amikor a kilencvenes évek közepén először, vagy a kétezres évek közepén másodszor a jelentős változtatáshoz intézményes szolidaritást kért az akkor kormányzó baloldal, jelentős elutasításra talált.
A Horn-kormány részben a Bokros-csomagba, a Gyurcsány-kormány részben a „szociális népszavazásba” bukott bele. A lényeget nem értettük meg Euró pából: a szolidaritás és együttműködés kultúrája helyett egyéni céljaink lettek. Feladtuk a nemzeti sorsközösséget. A 10%–90% országa lettünk. Tíz százalék – mindösszesen egymillió magyar – él elfogadható, nem könnyű, de polgári életet. Kilencven százalék – négymillióan, köztük majd minden idős és több mint ötszázezer gyerek –reményvesztetten, kiszolgáltatottan, gyakran éhezve, fázva, további hárommillióan az európai szegénységi küszöb alatt, míg újabb közel kétmilliónyian minden megtakarítás és védőháló nélkül. Ma ilyen a hazánk.
Kétféle kiút van. Az egyiket a Fidesz és a Jobbik kínálja. Dobjuk sutba az álmot és álmodjunk újat. Európa helyett a nemzeti különút álmát. Ez egy régi álom. Önkényesen kijelölt kevesek – a magyarnak, kereszténynek, konzervatívnak, nemzetinek, polgárinak mondottak – új, erős és rendezett világot teremtenek. Az álom részévé válik a szétszakadás. A sorsközösség megszűnte nem tragédia, hanem érték. A sorsközösségbe nem tartoznak bele a „kommunisták”, az „elmúltnyolcévesek”, a „cigányok”, a „zsidók”, a „budapestiek”, a „közgazdászok”, a „romkocsmák népe”, a „multik” és senki más sem, akiket a központi akarat nem enged be. Mindenki idézőjelbe kerül, hiszen a győzteseket a hatalom jelöli ki. Így öröklődik és válik hagyománnyá a szétszakadt ország. Kettőezer-tíz óta újra, erőteljesen növekszik az egyenlőtlenség. Ez rémálom.
A másik utat a demokratikus baloldal kínálja. Ez az álom újragondolása. Nem könnyű, mert Európa maga is bajban van. Nem az értékek, hanem a rend, amit kínál. A szolidaritást és az együttműködést senki nem adta föl, de nehezebben megvalósítható, mint korábban gondoltuk. Az Európába már megérkezetteknek el kell fogadni, a sorsközösség helyreállítása nélkül hazánk a magas kerítéssel elzárt lakóparkok, lefüggönyözött autók országa lesz. Ráadásul a szétszakadt és roncsolt országban a kirekesztést érzők, a jobb életre vágyók, a gyerekeink nem maradnak itt. Nemcsak a társadalom, családok is szétszakadnak.
A társadalom egyharmadát nem hagyhatjuk az út szélén. Nem hagyhatjuk, mert ők is mi vagyunk: tisztes, dolgos, rendes magyarok. Nem hagyhatjuk, mert nélkülük mi sem leszünk: Magyarország növekedésének – a fejlett országok többségéhez hasonlóan –elsődleges forrása a fogyasztás; ha a lakosság nagy része nem tud kellő mértékben élelmet, ruhát, tartós fogyasztási cikkeket, minimális szolgáltatást vásárolni, előbb-utóbb a többieknek sem lesz mit és miből. Nem hagyhatjuk ott őket, mert a mélyszegénységben élők egy része gyerek, akiktől hátterük, születési helyük miatt nem vehetjük el a jövőt. Mert minden ember egyenlő.
A sorsközösség helyreállításához a demokrácia helyreállításán keresztül vezet az út. Úgy, hogy az a jobb- és baloldal, konzervatívok és progresszívek közös demokráciája legyen. Az elit leváltása helyett a sorsközösség helyreállítását elsődlegesnek tekintők együttműködésére van szükség. A megtermelt értéket egyenlőbben kell elosztani. Valóban ötvenszeres értéket teremt a menedzser a minimálbérért dolgozóhoz képest? Önkorlátozással, ha kell adóval kell kikényszeríteni az egyenlőbb jövedelemelosztást – progresszív adóval és a gyarapodás egyéb korlátaival kell erősíteni az arányos közteherviselést, de főként az értékteremtés és a megszerezhető jövedelem arányosítását.
Együttműködés a fogyasztásban is működik: az itt megtermelt, előállított áru és szolgáltatás vásárlása piacot, keresletet teremt, mert ettől jönnek létre munkahelyek. A fogyasztás is segíti a sorsközösség erősödését. Az én kiadásom a te bevételed. A szolidaritásnak ezernyi formája van. Önkéntes munkavégzés, munkaidő-kedvezmény a segítőknek, pénz vagy egyéb adományozás. Nem nehéz adni és nem megalázó elfogadni. Csak az első kérdés nehéz: mire van szükséged, mit segíthetek? Minden tárgy jól jön még valakinek. Össze lehet gyűjteni, el lehet vinni, oda lehet adni. Nekünk kell megszervezni, nem várhatjuk, hogy az állam tegye helyettünk.
Az intézményes együttműködés és szolidaritás, a szociális segélyek és támogatások a sorsközösség minimumát kínálják csupán. A valódi segítség a kereslet megteremtése és a képzés, a munka világába való visszavezetés. Képzés, a tanulás lehetősége, közmunka mellett kötelező oktatás – ez lehet csak a segítség. A sorsközösség helyreállítása alapfeltétel, hogy visszatérhessünk közös álmunkhoz. A javuló életminőséghez tartós, az unió átlagát meghaladó növekedésre, kiszámítható, befektetést, beruházást vonzó gazdasági környezetre, alacsony inflációra van szükség. Ez a rövid távú cél. Minden politikai döntésünknek két hosszú távú célt kell szolgálni: növelni az esélyt a felemelkedésre és csökkenteni a kiszolgáltatottságot.
A felemelkedéshez tartós, stabil és növekvő, a megélhetésnél valamivel többet adó munkajövedelemre van szükség, lehetőleg a család minden felnőtt tagja számára. Ehhez sok mindenre van szükség: intézményi szinten keresletre, forrásra, hosszú távú kiszámíthatóságra, vállalkozási kedvre és növekedési kilátásra. Egyéni szinten bizalomra és a „holnap jobb lesz, mint a ma” érzésére, munkaképességre és -kultúrára, az igényekhez/ munkakereslethez illeszkedő képzettségre, megbecsülésre. Minden egyes döntés kapcsán tehát ez a kérdés: hogyan szolgálja ez minél több érintett felemelkedését?
Az államnak kevés közös pénze, nagy, de nem korlátlan befolyása van: jól kell beosztani. A döntés hozzásegít-e a kiszámíthatóbb környezethez? Növeli a forrásokat? Teremt új keresletet? Segíti-e, hogy képzettebbek legyenek az emberek? Vagy egészségesebbek? A kiszolgáltatottság csökkentéséhez határozott szabályozásra, jól működő és igazságos szociális rendszerre van szükség. A piac nem old meg mindent. Kiszolgáltatottság adódhat az információ-hozzáférés egyenlőtlenségéből, a tudatosság hiányából, erőfölénnyel való visszaélésből, képviselők és képviselet hiányából. A gyengébbek, kiszolgáltatottabbak –munkavállalók, nők, gyermekesek, fogyasztók – védelmére van szükség a gazdasági együttműködés, a fogyasztás és a munka világában egyaránt.
A szociális ellátásnak a rászorulókat, az esélyeiket végleg elvesztőket kell szolgálnia. Mindenkinek épp annyit adni, amennyire szüksége van, hogy visszatérhessen a felemelkedésre képessé válók közé. Alanyi jogon szociális támogatás nem jár. Az önhibájukon kívül végleg leszakadókat meg kell védeni a teljes lezuhanástól. Két út áll előttünk. A nemzeties elszakadók különútja vagy a nemzeti sorsközösséget újrateremtők közös útja. Amit csinálok, az az együttműködést, a szolidaritást, minél többek számára felemelkedést és a kiszolgáltatottság csökkentését szolgálja-e? Árpádsávos zászló lengetése? Nem. IMF-t gyalázó plakát? EU sallerozása? Bankok, közműszolgáltatók vegzálása?
Milliárdos kommunikációs megbízások? Választási szabályok átírása, kommunistázás, elmúltnyolcévezés? Egykulcsos adó? Aligha. Progresszív adó? Igen. Stabilitás, jogbiztonság, nyugalom? Szabadabb oktatás? Képzéssel kiegészített közmunka? Szabadságharc beszüntetése, demokrácia visszaállítása? Felsőoktatás fejlesztése? Mindenképp. A képességekkel, tudással, tapasztalattal rendelkezők felelőssége különösen nagy ma. Az én válaszom egyértelmű: helyre kell állítanunk a sorsközösséget, hogy mindenki újra hihessen az álomban. Abban, hogy a felemelkedés, az európai életminőség elérhető cél. Mindez nem következik be egy csapásra. Lassan, sok kínnal, keservvel juthatunk el oda, hogy újra bízhassunk abban, hogy a holnap jobb lesz, mint a tegnap. A startvonalig is hoszszú még az út. 2014 életünk választása lesz. Két út, két jövő. 10%, 90%.
A szerző az MSZP politikusa.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
