Hegyi Iván: A rosariói Böde
Pető Péter írja mai számunk sportoldalán, hogy nem megy a kínai futballpiac. Pedig az ázsiai ország gazdasága hasonlóképpen dinamikus, mint a jelenkor Real Madridjának kontrajátéka.
Képzeljük, hol tartunk mi!
Nyomban leszögezem: nem áll szándékomban összevetni a kínai és a magyar labdarúgást, mivel – a sportág kínai eredete ellenére – az ázsiai kontinensen nincsenek valódi hagyományai a modern kori futballnak, míg hazánkban a tradíciók felbecsülhetetlen értékűek. De éppen abból fakadnak napjaink hazai labdarúgásának alapvető gondjai, hogy e hagyományok folytatása több évtizede megszakadt, és itt nem egyszerűen az eredménytelenségről, hanem jóval többről van szó: a játék mindinkább elfogadhatatlan itthoni változatától való elfordulás következtében előbb fokozatosan megkopott, majd valósággal kiveszett az igazi magyar futballkultúra. Ez is messzebbre mutat a cseleknél, passzoknál, góloknál: közösségi élményt és az iránta folyamatosan megnyilvánuló társadalmi igényt jelent. A szenvedélyt azonban ugyanannyira kiváltja és elmélyíti a tömeges hatás, a futball jelenléte a mindennapokban – korántsem csak a pályán: a presszókban, a séták alatt, a közbeszédben –, mint a legnagyobb attrakció. De ha csupán elenyészően kevesen foglalkoznak vele, ha nem esik róla szó, mert „nem érdekel senkit”, akkor csak pótlék néhány ezer embernek, de semmiképp sem tényező.
Ebben a – legfontosabb – tekintetben harminc esztendő számláját kellene kiegyenlíteni a rettenetes lemaradás ledolgozásához, és azért a feltételes mód, mert ez nyilvánvalóan nem sikerülhet. Egy-két (öt-hat) év alatt semmiképpen sem. Ha ma végigmennék az őszi listavezetővel „büszkélkedő” Győr belvárosában, a Baross utcán, és megszólítanék száz embert, hogy legyen kedves felmondani az ETO összeállítását, a túlnyomó többség csak bámulna rám, amiért ezzel az indifferens kérdéssel zavarom. Harminc esztendővel ezelőtt, amikor a kisalföldi futballcsapat legutóbb bajnok volt, hasonló felvetés nyomán ugyancsak őrültnek tartottak volna, de azzal a felkiáltással: „Ember, gondolja, hogy nem tudom? Kovács – Csonka, Hlagyvik, Mile, Magyar – Hannich, Póczik, Burcsa – Szabó, Szentes, Hajszán. Ezt még a nagymamám is vágja...”
Harminc évvel ezelőtt (a totóbotrány esztendejében!) még 9448 volt a labdarúgó NB I átlag nézőszáma. Ma 2807. És négyezer fölött csak négy, háromezernél több szurkolóval csupán három klub számolhat. Ez annyit tesz, hogy a tizenhat (megjelölése szerint) első osztályú csapatnak több mint a fele alkalmanként még háromezer szurkolót sem vonz. Sőt: olyan – hajdani – nagy klubok, mint a Honvéd vagy az MTK, mindössze 1857, illetve 1125 drukkerrel kalkulálhatnak. A futball hatalmas vonzerejéhez képest az efféle érdeklődés gyakorlatilag a nullával egyenlő. És az is legföljebb morzsa csak – ám adaléknak annál figyelemre méltóbb –, hogy a Győr 3100, a Videoton 3080, a húszezres stadiont állami segítséggel építő Debrecen 4750 nézőt mutat fel meccsenként.
Jegyeladásból az összes bevétel öt százaléka származik. A mesterségesen felsrófolt televíziós jogdíjakból több folyik be, de az a pénz is csepp a tengerben a nemzetközi adatokhoz és a harmincéves lemaradás végtelen terheihez képest. A kereskedelmi (mezek és ajándéktárgyak eladásából eredő) bevételek minimálisak, mert már régen nincs azonosulás a csapattal, és a mai magyar NB I-nek csak olyan „arcai” és szlogenjei vannak, mint Böde és a rá vonatkozó – szűk körben ismert – bemondás, a „madocsai Messi”. Beláthatatlanul hosszú az út akár csak kicsivel felfelé is.
Nemhogy a „rosariói Bödéig”.
