A Fiatal Írók Szövetsége a Die Hard ötödik részének premierjével egy időben, a kelet-közép-európai traumatalálkozó apropóján, a szerelem nemzetközi ünnepén, 48 797 nappal Móricz Zsigmond születése után, a 2012-es Móricz-ösztöndíj elmaradásának évfordulójára, vagyis mára meghirdette az első nemzeti írósztrájkot. Ezen a napon a csatlakozó írók nem írnak eposzt, leáll a nagy regénygyártás, nem szomorodik tovább a szomorújáték, félbemarad a népszínmű és a haiku. 

Persze vicc az egész, de nem azért, hogy valaki nevessen. Bár az idén kiírták a Móricz-ösztöndíjat, a helyzet a még komolyan vehető írószervezetek és a kormányzat között kezd egyre jobban elmérgesedni. Olyannyira, hogy a minap megtartott fórumon Gaborják Ádám, a József Attila Kör elnöke ki is jelentette: a petíciók, a nyílt levelek kora lejárt. A szakmai érdekérvényesítés e lájtos formái alig vertek valamicske visszhangot, így másfajta stratégiát kell megfogalmazni. A sztrájkfelhívás természetesen még nem ide tartozik, ez egyelőre csak önironikus gesztus, hiszen a szakma is pontosan tudja, amit Kukorelly Endre fogalmazott meg a fórumon: nagyjából semmit nem ér a szavunk, az irodalmárok lobbiértéke körülbelül a bélyeggyűjtőkével azonos.

A döntéshozók falát csak olyasmi üti át, ami a szavazatmaximálás folyamatát lassítja vagy eltéríti. De a kultúrát fogyasztó rétegek szavazatait nagyjából már úgyis elvesztette a mostani hatalom, hiszen a Fekete György vezetésével felálló szép, új világ csak nagyon kevés művészetkedvelőnek lehet otthonos. Jelezte ezt a Magyar Művészeti Akadémiából kilépők sora, és a soha be nem lépők népes tábora. E szervezet erejét ugyanakkor mi sem jelzi jobban, mint hogy a kulturális államtitkár széke is azért kezdett inogni, mert állítólag nem állt teljes mellszélességgel a Fekete-féle őrület mellé. Tegnap már L. Simon le is szögezte, nem bírálta az elnököt.

A kormányzat által elindított folyamat ugyanakkor annyit elért, hogy összerántotta az írószervezeteket (az írószövetség kivételével). Egyre inkább kezd körvonalazódni a közös fellépés igénye, és mind erőteljesebbek a radikális hangok. Például az is felmerült, hogy felejtsük el az állami díjakat, s inkább alapítson a szakma olyan elismerést, amely tíz év alatt meghozhatja azt a rangot, amit a mostaniak már nem adnak meg. Lemondva az adóforintokról, lemondanának a mindenkori kormányzat hol önkényesebb, hol megengedőbb felügyeletéről is. A jelenlegi díjak ugyanis már rég nem befolyásolják a könyvek eladását, nem jelentenek biztos iránytűt az olvasóknak, legfeljebb névsorolvasásra jók valódi írók és politikailag megfelelő szerzők bevonásával. S ahogy egyre nő az utóbbiak száma, úgy lesz egyre kínosabb ez az előbbieknek. És a körből nem lehet kiszállni.

De az biztos, hogy az irodalmat, a jelentős műveket még nem kell elsiratni. Hiszen a kormányzat a maga szerény eszközeivel éppen azt éri el, hogy jelentős művek szülessenek majd erről a kínosan karakteres időszakról szólva.