A saját vélt eredményeitől euforikus állapotba került miniszterelnök tegnapi beszédét figyelve hamar felmerült a hallgatóban a kérdés, hogy vajon mennyit érhet az az igazság, amit csak ilyen lapos füllentésekkel lehet prezentálni. Mire a végére értünk, már nem kellett keresni a választ: addigra az igazság el is tűnt a rogyadozó védőbástya mögül.

Orbán – aki akkor is atomerőművet akar építeni, ha tudja, hogy abba a sorozatos idő- és költségtúllépések miatt nálunk összehasonlíthatatlanul puritánabb és fegyelmezettebb országok is beleroppantak – a szezonkezdő vita egy pontján rápirított a szocialistákra, mondván: ők is megszavazták azt a parlamenti határozatot, amely felhatalmazza a kormányt a paksi bővítésről szóló tárgyalások megkezdésére. Csakhogy egyfelől az a határozat nem erről szólt. Idézzük: „az Országgyűlés előzetes, elvi hozzájárulást ad a paksi atomerőmű telephelyén új blokkok létesítését előkészítő tevékenység megkezdéséhez”. Amit azonban a jelenlegi kabinet csinál, már messze túl van a „megkezdésen”, hiszen a reménybeli beruházó, a Roszatom irodát nyitott Budapesten, talán csak napokra vagyunk a bővítési tender kiírásától, és a költségvetésben tízmilliárdos nagyságrendű tételek kapcsolódnak a tervezett új blokkok létesítéséhez.

A kormányfő az évadnyitó monológban azt mondta: Paks II megépül (a fentiek alapján konkrét parlamenti jóváhagyás nélkül), és az erőmű 100 százalékig állami tulajdonban marad. Holott nyilvánvaló, hogy (befektetési besorolását tekintve) bóvliország kalandor beruházásához – ami még a kormány szerint sem finanszírozható a piacról – senki nem ad egy fillért sem, ha nem kap cserébe valamit, mondjuk tulajdonrészt a magyar energiaszektorból. A szakma egyes képviselői szerint nem is a paksi erőműbe, hanem a sokkal nagyobb falatot jelentő MVM-be, vagyis az áram- és gáznagykereskedő cégbe kényszerülünk majd beengedni az oroszokat. A paksi résztulajdon valószínűleg kevésbé izgatja őket: ott a tőlük vásárolt technológia és üzemanyag révén a maguk módján úgyis bent lesznek. Ráadásul ez olyan energiafüggőséget jelent, amelyhez hasonlóra csak a rendszerváltás előtt volt példa.

Közel háromévi kormányzás után az ellensúly nélkül kormányzó miniszterelnök csupa ilyen sikert tud felmutatni: gazdasági szabadságharcot a szövetségeseink ellen az oroszok támogatásával, egy minden jel szerint megépülő (bár a jelenlegi energiafelhasználási trendek ismeretében szükségtelen, és az ország pénzügyi helyzetére való tekintettel megfizethetetlen) atomerőművet, „biztonságos” orosz földgázimportot még évtizedekig (egy olyan időszakban, amikor a szabadpiacon olcsóbb a gáz, mint amit a legkeményebb európai importőr valaha ki tudott alkudni), megvédett devizahiteleseket (talán tízezren lehetnek a jobb helyzetbe kerültek a tényleg bajba sodródott milliókból), munkalehetőséghez juttatott (de minden egyéb jövedelemtől és a felemelkedés távlataitól is elzárt) közmunkásokat, meg a rogyadozó kifizetési rendszer és a lehívhatatlan támogatások ellenére európai uniós pénzekkel kitömött oligarchákat, akiket – akármi lesz is – 2014 után is pénzeső vár.

2013 februárjára egy lépéssel sem jutottunk előrébb a 2011. novemberi állapotnál, amikor egy egzaltált közgazdász – foglalkozására nézve a magyar kormányfő jobbkeze – a Wekerle Sándor Üzleti Főiskola és az ország nyilvánossága előtt a biztos sikerrecept nyomán haladéktalanul beinduló növekedésről beszélt: ezt azóta sem látta senki.