Múlt pénteken este Szentesről indultam vissza autóval Debrecenbe, s szokásom szerint nem fogadtam meg a navigációs kütyü tanácsát, észak helyett keletnek mentem, Fábiánsebestyén felé. Gondoltam, csak kilyukadok majd a főútra Békéscsabánál valahol, s addig is megnézem magamnak, hogy miféle hely ez itt, miféle eldugott kis falucska lehet ez, amelynek ilyen szép hangzású nevet adtak: Fábiánsebestyén. 

De oly széles, alattomos kátyúrendszerbe szaladtam bele, hogy nem telt bele negyedóra, már a pokolba kívántam az egész kócerájt, s egyszerre csak durr, a jobb első gumi megadta magát: fölszisszent, s elszállt belőle a levegő. „Rohadj meg, Fábiánsebestyén!”, üvöltöttem, miután a kocsiból kipattantam. Sikerült a péntek éjszakában oly kivilágítatlan útszakaszra lelnem, hol bizonyára szőnyegbombázást gyakorolt a Vörös Hadsereg. Másképp nem történhetett. Hétköznapi járművekkel nem lehet egy utat ennyire tönkretenni, kizárólag bombázókkal vagy tankhadakkal. Nesze neked eldugott falucska, szép hangzásnak nesze neked durrdefekt. Megnéztem a pótkereket, de lapos volt az is, mint a frissen kiszenvedett jobb első. Pumpám nem volt, telefonom pedig, mikor máskor, lemerült.

„Rohadj meg, Fábiánsebestyén!”, ordítottam még egyszer, elismerem utólag, hogy igazságtalanul, szegény falu semmiről sem tehet. De dühös voltam. Mérgemben az autómba is úgy belerúgtam, hogy behorpadt a mélykék kaszni, majd a kormányzatot szidalmaztam, mi mást, ez jó magyar szokás. Miért parlamenti őrségre költenek, miért nem a kátyúkat tömik be inkább? Hagyják, hogy az úthálózat lerohadjon, ellenben arra az izére van pénz, a gáztárolóra, vagy mire. Így dühöngtem, s vártam, mikor jön valaki, ki a megmentő pumpát elhozza majd nekem.

Nem jött persze senki, hiába várakoztam ott. De miután a motort és a világítást lekapcsoltam, s a rám szakadt sötétséggel az erdőszélen kettesben maradtam, lassan keringőzni kezdett körülöttem az éj. A távoli házak felől kutyaugatást hozott magával a szél, a közeli fák közül pedig halk, titokzatos neszeket, én meg álltam ott, mint a fáradt turista, aki már nem számított semmi szépre, de megpillantott egy furcsán ismerős tájat, amely nem szerepelt az útikönyvben, s amelynek mégis tudni véli a nevét. S akkor a sötétségből egy nyúl bukkant elő, alig tizenöt méterre tőlem. Rám nézett, veszélyt nem szimatolt bennem, ment hát a dolgára tovább, de olyan kimért igyekezettel, ahogy hivatalokban jár-kel fontos ügyeit intézőben az ember. Nevetve néztem. Aztán megjelent három őz. Három gyönyörű, kifejlett, egészséges állat. A fák közül óvatoskodtak elő, körülnéztek, majd az útra tértek, s a gödrökkel mit sem törődve, otthonosan és ráérősen lépegettek, mintha ismernék az aszfalt minden négyzetcentiméterét. Áhítattal bámultam őket, lélegzetemet visszatartva. Mi itthon vagyunk, mi volnánk e megfáradt, ember gyötörte tájnak az igazi lakói, ezt üzente felém a biztos léptük. Összehúztam magam, nehogy megzavarjam őket, aztán zavartan fordultam el – úgy éreztem, nincs jogom kilesni e három őzet. Maradjon titokban a természet, ha rejtőzködni szeret. Kékesen derengett az aszfalt csíkja, s a szunnyadó kátyúk olyan kényelmesen nyújtóztak el rajta, mint életadó fa törzsén a puha mohatelepek. Megnyíltak előttem, én beléjük láttam. S ahogy álltam defektes autóm mellett, belém nyilallt, milyen szerencsés fickó vagyok: száguldó szemem egy pillanatra befogta a mesterséges ürességben is a valóságot.