Helyi érvényű vizsgálatok léteznek, de nem sok. A magyarok külföldi regisztrációja is csak munkaerő-piaci, biztosítási vagy bejelentkezési statisztikákat összegez, a kivándorlás esetleges tényéről semmit sem mond. Eddigi vendégtanári pályám során én is begyűjtöttem amerikai, kanadai és német nyugdíj- és taj számokat. Akkor én a pesti Király utcából már háromszor is „kitántorogtam” volna? Nevetséges.

Nézem a félmilliós számokat, amelyek most már kanonizálódnak, mert tavaly Matolcsy György, a napokban pedig Bajnai Gordon is hivatkozott rájuk. Amennyire rekonstruálni tudom, nem szakkiadványokból származnak, és nem is hinném, hogy statisztikusok dolgoztak volna velük. Összeállítóik –hazai adatok híján – a külföldi statisztikákból egyszerűen összeadnak összeadhatatlan számokat. Évente egy-egy adott országban regisztrálnak valamennyi magyar munkavállalót. S ezt megteszik a következő évben is. A botcsinálta statisztikus ezeket bátran összeadja. Közben nem tudjuk, mennyit regisztráltak újra, mennyi ment haza, hányan érkeztek újonnan. Hányan mentek tovább másik állásba, egy másik országba? Mekkora azok száma, akik nemzetközi vállalatoknál dolgoznak, és csak oda mennek, ahova a vállalat helyezi őket? Ki viszi magával a családját, ki hagyja otthon a gyerekeket? Mekkora a magyar útlevéllel Nyugatra továbbment erdélyiek száma? Mintha ők sem lennének kevesen? S mi van a magyar útlevéllel szülőföldjükön, mondjuk Erdélyben élőkkel? Ők nyilvánvalóan sehova sem „tántorogtak”, de ott lennének a „félmillió” között e statisztikákban? Hiszen Romániában, egy EU-tagállamban élnek.

A Tárki megbízható vizsgálat alapján jelzi, hogy sokan el szeretnének menni. Persze, most ahhoz kell a kisebb kalandvágy, hogy valaki külföldön próbálkozzon. Csakhogy ilyen mérések már a 90-es években, sőt már a 80-asok végén is készültek. S akkor is a mostanihoz mérhető nagyságrendben el szerettek volna menni. S azoknak az elsöprő többsége, aki a kérdőívben eljátszott a gondolattal, hogy menne, maradt. Nincs ezzel baj. Nagy európai demográfiai vizsgálatokban fiatal, gyermektelen nőktől kérdezték, hány gyereket szeretnének. Mondtak igen sokan hármat, sőt négyet. Tizenöt év után megnézték: ez a korosztály nagy átlagban megszült egy, maximum két gyereket. A kivándorlási szándék-statisztikáinkban ennél is több a fantáziaelem. Az elvágyódás, az álom, hogy magamat bátornak, erősnek lássam. De hát nálunk még Nyíregyházáról Veszprémbe sem költöznek igazán az emberek. A 2000-es évek közepén az új tagállamok polgárai közül a magyarok mozdultak meg a legnehezebben.

Néhány millió román ment viszont a latin világba, ugyanekkora tömege a lengyeleknek a brit szigetekre, Skandináviába. A baltiak is északra tartottak. A lengyeleknek, baltiaknak ezek az irányok több nemzedék óta ismerősök. A románoknak minimálisak voltak a nyelvi problémáik, persze nem egyetemi katedrákon, hanem fizikai munkahelyeken.

Viszont csak a boldogulást kereső tömeges kivándorlás Magyarországról egy évszázada nem volt. A nagyobb magyar hullámokat a politika csinálta. A Monarchia összeomlása, a közeledő holokauszt vagy annak utórezgései, a szovjet világ ’45 után,majd ’56. Itt nincs tapasztalat gazdasági megfontolásokból következő tömeges elvándorlásban. Kevés az élő hídfőállás. Olyan kötés, amely az említett politikai hullámok által korábban kisodortakat az első kinti időkben bázisként fel tudná használni. Pedig ezek nélkül tömegek általában nem mozdulnak.

Az új mozgás erőterét elsősorban nem a hazai „nyomás”, hanem a kinti munkaerő-piaci, kivételes esetekben demográfiai megfontolások, vagyis a kereslet, a „szívás” mozgatja. A nagy elvándorlás kutatásokból tudjuk, hogy az emberek elsősorban akkor és oda mennek, amikor és ahova beengedik őket. Márpedig most diplomásokra és képzett szakmunkásokra Nyugat-Euró pában szükség van. Mindenütt hiányzik az orvos (drága a képzés, és az orvos kamarák piaci megfontolásokból nem támogatták a felvételek kiterjesztését), a mérnök, az informatikus. A napokban olvastam, hogy Németországban tízezer óvónői állás nincs betöltve. Tehát akkor elsősorban oda kell menni, ahova lehet, ahol éppen nyitva vannak a kapuk, persze nem mindenkinek és nem örökre, de valamennyi időre biztosan. Így indul komolyabb mozgás gyengébb és periferikusabb országokból sok-sok éve. Miért lenne akkor hirtelen ez teljesen másként Közép-Európában. Annyira különlegesek azért nem vagyunk.

Minden valamirevaló és nyilvános EU-s keleti bővítési prognózis tudta, hogy az ott perspektivikusan hiányzó munkaerőt nemcsak innen, de jelentős mértékben a posztszovjet térségből is lehetne fedezni. S hogy az kulturálisan is könnyebben alkalmazkodik, mint az afrikaiak, vagy sok arab. Közkézen forognak azok az előrejelzések, amelyek szerint 20-30 év múlva a mi térségeinknek – ugyan régiónként eltérő mértékben – visszaesik a népessége. Nemcsak az elöregedés miatt, nemcsak azért, mert ide nem nagyon jönnek bevándorlók, hanem mert innen aktív lesz az elvándorlás Nyugatra.

Az EU egységes munkaerőpiac. Némi nógatásra, de a nyugati tagállamok is lebontották velünk szemben a munkavállalási korlátokat. Elismerik egyetemi diplomáinkat. A Bologna-folyamat komoly kísérlet arra, hogy a diplomák tartalmait is csereszabatossá tegyék. Persze rosszul megy a gazdaság, s egy kétkeresős fiatal értelmiségi pár sem vehet a saját jövedelméből magának lakást a következő tíz évben – kormányozzon itt akárki. S ha a mai valószínűleg kétszázezer körüli külföldi magyar létszám valóban felmegy három-négyszázezerre, akkor sincs még itt a világvége. Tulajdonképpen alkalmazkodunk. Valamivel később, mint a szomszédaink. De lényegében ugyanúgy. Amit látunk, két egymást erősítő folyamatból következik.

Az első az egyszerűbb. Az „agy” nemcsak a nagy európai kutatóközpontokban, hanem itthon is erőforrás. És egyre fontosabb minden ide születő gyermek is. A kormányok, s nem csak a nemzeti konzervatívok aggodalma érthető. Orbánék „röghöz kötési kísérlete” ebben az erőtérben értelmezhető, de természetesen az EU-joggal nem konform, sőt ellentétes kísérlet. Lényegében az EU-ban tilos a protekcionizmus – a munkaerő mozgásának korlátozása pedig nyilvánvalóan az. Az EU meg fogja találni e szabadságmegtartásának formáját. Valószínűleg emberi jogi oldalról, mert az összeurópai kötelezvény, s nem az oktatási paragrafusok felől, mert azokban a nemzetállam még erősebb. Esetleg ösztöndíjakat ad kint, hogy aki akar, s akit használni lehet, s akinek a családja is képes ebbe még valamennyit befektetni, eleve kikerülhesse a magyar felsőoktatást. Sokféle technika van, a játék csak most kezdődik.

S ami a bonyolultabb: megszűnt, legalábbis az itt tárgyalt esetek elsöprő többségére a kivándorlás/bevándorlás mint fogalom régi értelmezése. Nem az egész életemre hozok döntéseket. Munkát vállalok vagy tanulok valahol. Kint sem örökre keresnek engem, hanem valamilyen munkakörre, valamilyen feladat ellátására. Ha az megszűnik, ismét dönthetek. Hazajövök, vagy ha szabad, keresek kint magamnak valami mást. S ők is döntenek. Esetleg

olyan jó voltam, hogy ugyan a munkakörmegszűnt vagy átalakult, de nélkülem ott már nem megy. S nagyon ritkán vagyok csak magam, ha gyermekeink születnek, s a partner nem kinti, újabb döntés, hol,milyen nyelven iskoláztassuk őket. Idősödnek szüleink. Mit teszünk, ha a mama egyedül marad? Ezek nem munkaerő-piaci, hanem alapvető emberi döntések. Van, aki hazajön, van, aki megpróbálja kivitetni a mamát, vagy nyelvileg legalább francia, német fiatalt csinálni a gyerekekből. Itt állandó a mozgás. Esetleg el akartunk menni „örökre”, de kaptunk egy olyan ajánlatot, amiért érdemes mégis hazajönni. Vagy fordítva. Ezekben a keretekben értelmetlen kivándorlásról/bevándorlásról beszélni. Az első magyar monográfia 1973-ban a brain-drainről mint az „agyak elrablásáról” értekezik. A „rablást, a kitántorgást” elfelejthetjük, egy egyenlőtlen, de alapszerkezetében mégis másik világba érkeztünk.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.