Péntek délben még úgy tűnt, hogy amint a szünet után az uniós állam- és kormányfők visszaülnek az asztalhoz, hamar meglesz az egyezség az Európai Unió 2014–20-as büdzséjéről, hiszen Herman Van Rompuy, az Európai Tanács állandó elnökének reggeli javaslata fáradságos munkával megtalálta a legkisebb közös nevezőt.

Eljött a dél, majd még órákig vitatkoztak a vezetők. Mint később kiderült, Mark Rutte holland kormányfő még 45 millió euró visszatérítéséhez ragaszkodott, ezért húzódott el a tárgyalás. Ahogy egy uniós diplomata a szünet előtt figyelmeztetett: most már „csak” a politika van hátra, mindenki megpróbálja kialkudni otthon azt, amit megígért Brüsszelben.

Az Európai Unió történelmében ugyanis most először fordult elő, hogy kisebb költségvetést fogadtak el a tagállamok vezetői, mint a megelőző hétéves ciklusban. Ennek üzenete elég ijesztő: a tagok kevesebb Európát akarnak, és a gazdasági válságra sem onnan várják a megoldást. Összesen 960 milliárd euróban egyeztek meg a vezetők.

Az hét évre lebontva évi 140 milliárdot jelent. Összehasonlításképpen a görög mentőcsomagok költségeinek végösszege körülbelül 320 milliárd eurónál tart. Aprópénz – így jellemezték újságírók a maratoni tárgyalás alatt az uniós költségvetést.

„Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást a tagállamok konszolidációs erőfeszítéseiről és gazdasági nehézségeiről” – mondta Van Rompuy a csúcsot lezáró sajtó tájékoztatón, mintegy mentegetőzve. Szomorú, hogy amikor a tagállamoknak nincs mozgásterük befektetések finanszírozására, amikor az európai versenyképesség romlik, az esetleg segítséget nyújtó uniós közös költségvetés nemhogy nőne, hanem zsugorodik.

Itt nem lesz válság utáni Hoover-gát, mint Amerikában a harmincas években, amely akkor a világon a legnagyobb vízi erőműnek számított, és ma is 1,3 millió embert lát el árammal. Kis alapok lesznek, itt-ott foltozgatva a közösségi politikák hiányosságait. Így hiába várni, hogy az európai polgárok bármiféle érzelmi kapcsolatot alakítsanak ki az EU-val. Persze nem ez volt a tagállami vezetők szempontja, hanem az, hogy otthon mind heroikus, merész küzdelem után elért példátlan győzelemként tudják eladni a végeredményt.

Így történhetett meg, hogy David Cameron brit kormányfő arról beszélt, sikerült a kiadásokat csökkenteni, míg a mellette lévő szobában Francois Hollande francia államfő a büdzsé növekedéséről beszélt diadalmasan a francia sajtónak. Donald Tusk lengyel kormányfő állítólag élete legboldogabb napjaként írta le a költségvetés megszületését. Nem volt kérdéses az sem, hogy Orbán Viktor magyar kormányfő is csak győztes szavakkal távozhat az asztaltól.

Most az Európai Parlamenten a sor, amelynek még rá kell bólintania a büdzsé számaira. Nagyon harcos nyilatkozatokat tesz majdnem mindegyik parlamenti politikai csoport, ám a büdzsé sima átzavarását megkönnyíti, hogy valószínűleg titkos szavazás lesz. További uniós integrációról, netán politikai unióról csak akkor beszélnek a tagállami vezetők, ha meg akarják nyugtatni az euróért aggódó befektetőket, piacokat. 2020-ban melyikük magyarázza majd meg az akkori generációknak, miért maradt le Európa?

David Cameron brit kormányfő a győztes