Bár Giró-Szász András az MTI szerint „hatalmas sajtópacának” nevezte a HVG értesülését, miszerint Orbán Viktor moszkvai találkozóján 4,6 milliárd dolláros kötvényvásárlásról tárgyalt volna Vlagyimir Putyinnal, aligha meglepő, hogy ilyesfajta találgatás felbukkant. (És nem tűnik kevésbé indokoltnak azután sem, hogy a „pacát” a kormányszóvivő később „kacsára” korrigálta.)

Az orosz elnök szóvivője tegnap nem cáfolta, hogy hitelről tárgyalt volna Putyin és Orbán: Dmitrij Peszkov csupán annyit mondott, nem született ilyen megállapodás. A miniszterelnök pedig már régóta szörföl a keleti széllel a „keleti sale” reményében: bízott már abban, hogy államkötvényeket vásárol Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kína, ám az unortodox tündérmese egyelőre nem győzte meg a hanyatló Nyugat helyett új irányt mutató országok kincstárnokait.

Különben pedig magyar diplomatáktól informálisan mind gyakrabban hallható az a meggyőződés, hogy a Mol–Szurgutnyeftyegaz-történet után „valamit adnunk kell az oroszoknak”, ha együttműködést várunk tőlük. Például, ha hitelt szeretnénk a kipaterolt IMF helyett, hosszú távú és az eddiginél kedvezőbb gázszerződést, részvételt a korábban éppen Orbán által a nép elleni puccsnak tekintett Déli áramlat építésében, és nem utolsósorban kedvező feltételeket arra az esetre, ha a paksi erőmű bővítésére kiírandó tízmilliárd dollár körüli tendert „váratlanul” az orosz fél nyerné el.

Amúgy természetes, hogy egyszemélyes rendszerben, ahol a kormányfő – vagy a másik oldalon az elnök – szeszélye határozza meg az irányt, könnyen kapnak lábra találgatások arról, mit takarhatnak a pacák.