Hazajáró lelkek
Jobb helyeken, felnőtt nemzetek demokratikus államaiban elfogadják a kettős vagy akár többszörös identitást, gyakran még bátorítják is. Franciaországban már fél évszázaddal ezelőtt is fekete bőrű volt a szenátus elnöke (a második közjogi méltóság), ma már senki se számlálja a muzulmán minisztereket, mandulaszemű képviselőket. Ugyanez a helyzet Németország török eredetű, Hollandia és Belgium Észak-Afrikából származó polgáraival. Meglepő talán, de tőlünk északra, sőt keletre is hasonló a helyzet. A bársonyos forradalom utáni Csehszlovákia első kulturális minisztere hosszú emigrációból visszatérő író volt, a korábbi külügyminiszter és elnökjelölt Karel Schwartzenberg, csehsége mellett egy osztrák arisztokrata család sarja. Grúziában nemrég az onnan Franciaországba származott, majd oda francia nagykövetként visszatérő asszonyból lett külügyminiszter!
Nálunk – finoman szólva – más a helyzet. Egyrészt magyar útlevelet kínálunk olyanoknak, akiknek erre gyakorlatilag nincs szükségük, másrészt gyanakodva tekintünk azokra, akik ugyan itt születtek, de kényszerből vagy szabad elhatározásból életük nagyobb felét máshol töltötték.
Amint az emigráns vadonatúj útlevelével hazatér, tüstént éreztetik vele, hogy ő azért nem olyan, jöjjön akár a Duna, akár az óceán túlsó partjáról. Nem ismerek egyetlen esetet sem, amikor a halk vagy durvább figyelmeztetés elmaradt volna. Ha a lelkem mélyére tekintek, azt kell mondjam, voltaképp igazuk van, mert tényleg nem vagyok olyan. Más kérdés, hogy ők se „olyanok”, senki sem „olyan”, mindannyian hurcoljuk múltunkat.
Darwin óta tudjuk, mi történik azokkal, akik nem kívánnak vagy képtelenek alkalmazkodni. Ha az állatvilágból kölcsönzött hasonlatnál maradunk, sem a kaméleon, sem a strucc példáját nem szükséges követni. A környezethez idomulás a nyelv elsajátításával kezdődik, általában magasabb képzettség szerzésével folytatódik, előbb-utóbb a személyiségre rakódik a befogadó közeg szokásvilága, ízlés- és értékrendje. Lehet ennek ellenállni, de nem érdemes, mert örök boldogtalanságra ítéli magát, aki a befogadó társadalmon kívül reked. Ugyanakkor senki, semmi sem tiltja meg, hogy brit alattvaló vagy brazil polgár létére nyelvében, tartásában este hat után és a hét végén, álmaiban pedig egész éjjel magyar maradjon.
A hosszú távollét után hazatérő, világlátott ember azonnal szembekerül azzal, hogy nem csak ő változott. Szerettei, akiknek utolsó képe megmeredt emlékezetében, megöregedtek, a régi ház helyén bevásárlóközpont áll, a kamaszok más szlenget beszélnek, az autósok más gorombaságokat kiáltanak, mint a hajdanvolt kocsisok. Az anyanyelv nem védi meg, a megváltozott gesztusok, a rejtett utalások nyelve már nem az övé.
A gimnazistaként távozott, vezető bankárként hazaérkezett Róna Péter levonja a következtetést: „Ez inkább Koppány, mint Szent István országa.” Azzal kellett szembenéznie – panaszolja –, hogy túl sok magyar nem mond igazat. Meg azzal is, hogy a külföldit átverik és ráadásul megvetik, mert hagyta magát átverni. (Idegenből visszaszakadt hazánkfia csak közigazgatási szempontból válik devizabelföldivé, egyebekben természetesen külföldinek számít.) Az idő vasfoga fájdalmas sebeket mar. Minél nagyobb várakozásokkal tér meg az utazó, annál fájdalmasabbakat.
Róna Péter története azért figyelemre méltó, mert inkább adni, mint kapni szeretett volna, keserűen éli meg, hogy erre sincs igény, csalódott, ezért néhány hónapja búcsút mondott a közéletnek, most meg éppen visszatérését jelentette be. Se életrajzinterjú-könyvéből, se nyilatkozataiból nem derül ki, pontosan mi történt. „Nem értem ezt az országot” – mondja. Hozzátehetné: őt se érti meg az ország. Láthatatlan, de nagyon is valóságos civilizációs árok választja el régiónkat a Lajtán túliaktól. Ez ugyan máshol húzódik meg a pénzvilágban, a közéletben, a felsőoktatásban, de ha óvatlanul lépjük át, könnyen megbotolhatunk, nyakunkat törhetjük.
Félreértés ne essék: akik a nyugat-európai vagy tengerentúli liberális demokráciában eltöltött évtizedek után visszatérnek szülőföldjükre, egy fejlettebb civilizációt, élhetőbb társadalmat hagynak el egy kevésbé fejlett, időnként visszafelé fejlődő és lakosai többségének érzékelése szerint egyre kevésbé élhető társadalomért. Mi sem természetesebb, mint hogy a szerzett tapasztalatot megkísérlik átültetni. Ezt tették a hajdani prédikátorok, vándordiákok, a kiegyezés után hazatérő negyvennyolcasok, ezzel a reménnyel érkeztek a rendszerváltás után az ötvenhatosok is.
Nem árt az óvatosság. Feltehetően ezt mulasztotta el a diplomácia fortélyaiban egyébként járatos Róna, a magyar bankárok szemébe mondva: megveti őket! Amint a következmények bizonyították, igaza volt, amikor a devizahitelek miatt vészharangot kongatott. A megvetésétől sújtottaktól azonban hiába várt tapsot. Az angolok által előszeretettel használt, magyarra alig fordítható understatement valószínűleg hatékonyabb lett volna.
A kölcsönös gyanakvás szép példája egy neves vidéki egyetem nem kevésbé neves professzorának kifakadása: „Amerikában vagy kétezer magyar egyetemi tanár működik. Mi lesz velünk, ha ezek mind hazajönnek?” Máig se tudom, miért képzelte, hogy a kétezer oktató Kalifornia vagy Florida helyett a délibábos rónára vágyik, dollárban folyósított fizetését forintra cserélné. Róna Péter éppen fordítva tette, miután a közéletből kiutálták (kiutáltatta magát?), itthon sajtot gyárt, Oxfordban tanít. Tíz ujjam is elég összeszámolni a hazatért emigránsokat, akik Nyugaton elért pozíciójukhoz hasonlót foglalnak el. Náluk jóval többen kísérelték meg a beilleszkedést, de néhány hónap után leszámoltak illúzióikkal. A legkevésbé kényelmetlen az ingázók helyzete, ők bármikor, feltűnés nélkül távozhatnak. Az ország-, nyelv- és kultúraváltó beilleszkedés minimum tíz évig tart, a visszailleszkedéshez is két-három esztendő szükséges. Életünk biológiai korlátai megnehezítik a többszöri helycserét.
Az elmúlt években több mint négyszázezren távoztak külföldre. „Két1956”– mondta Kéri László. És a lábbal szavazásnak a jelek szerint nincs vége. Senki sem számolja, hány jövendő Nobel-díjas, felfedező, egyetemi tanár hagyja el az országot. A röghöz kötés, mint a vasfüggöny annak idején, csak ideig-óráig fékezheti őket. Orbán lelkendező kijelentésének, miszerint úgyis visszatérnek, annyi a valóságtartalma, mint egyéb szavainak. Az első években nyaralni visszajönnek, azután egyre ritkábban…
A legalább száz éve kezdődött folyamaton rövid távon se kormányváltás, se reform nem változtathat. Legfeljebb azzal vigasztalódhatunk, hogy a világ alaposan összezsugorodik, ami tegnap véglegesnek tűnt, holnap valószínűleg már nem lesz az.
*A szerző író.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában
