Mint mosolygó babák szájuk szegletében az utolsó tejcseppekkel – szelídnek érzik magukat Fidesz-szerte a vezetők, amikor, mint kik jelet kaptak, sikítanak fel a gyűlölet ellen. Ebből nem kérnek! A gyűlölet neve pedig MSZP, amely baloldali izomgörcs mást sem tesz, csak támad. Plakátjaival Matolcsyra és Hoffmannra ront. Álarcosaival Orbánt sérti. Az ilyesminek csak mentális betegség lehet az oka. A maguk szempontjából ezt pontosan mondják.

Kényszerpályára állította magát ugyanis a Fidesz, igaz, ahhoz képest önfeledten száguldozik rajta, és elragadtatva rázza rózsaszín öklét. Ha ugyanis egy párt az egyetlen igazság kizárólagos letéteményesének vallja magát, ha mással nem is hajlandó ebben az ügyben konzultálni, mint a nemzettel, tehát önmagával, akkor kénytelen deviánsnak látni mindenkit, aki nem azonosul vele, gyűlöletkeltőnek, aki támadja. Ha egy az igazság, akkor a letéteményesei előtt térdet kell hajtani, nem pedig kiegyenesített derékkal szembeszegezni velük más szempontokat.

Így hát nincs ok megkérdőjelezni a fideszes érzelmi vihar őszinteségét, amely tegnap például a szocialisták „hataloméhségmenetéről” beszélt, amellyel azok kispénzű emberek háta mögé bújva kampányolnak. Akkor az sem számít suttyóságnak, hogy „Hozd vissza az eltűnt lapátot!” felirattal fogadják őket a mezőkövesdi polgármesteri hivatalnál. Csak akkor lehet megkérdőjelezni e békebarátok ártatlanságát, ha kizárjuk, hogy az ország négymillió szegény sorsú embere elégedetlen. Ha azonban ezt nem tartjuk lehetetlennek, abba is bele kell törődnünk, hogy nem mindenki szereti a Fideszt, s aki hangot is ad ennek, talán csak a nyomort gyűlöli. De azt nagyon.