Orbán Viktor lemondatta önkormányzati kádereit az általuk megszavazott jutalmakról. Ezzel morálisan kollektíve elítélte és diszkvalifikálta saját emberei összes ilyen jellegű döntését. Anélkül, hogy azok megalapozottságával egyáltalán foglalkozott volna. Az indoklás az volt, hogy amikor a kormány az általa örökölt rossz gazdasági helyzettel küzd és „a nagyon magas államadósság ellen is kíméletlen harcot folytat”, akkor „minden fillérre szükség van”.

Amint azt Hargitai Miklós kollégám hétfői írásában kimutatta, nemhogy fillérből, forintból is több százmilliárdot dob ki a kormány rongyrázásra és erődemonstrációra, nem beszélve arról a cirka ötvenezermilliárd fillérről, amibe a miniszterelnök fizetési kategóriájába tartozó jómódú polgártársak adójának – személyenként többmilliós jutalommal felérő – csökkentése kerül évente. És akkor még nem beszéltünk arról a négymilliárd közfillérről, amiből a miniszterelnök családi érdekeltsége szőlőt telepített. Sem arról a közel kétmilliárd fillérről, amit a billiófilléres köztartozással fölszámolt cég fizetett „honoráriumként”, a szokásoshoz képest hatvanszoros tarifával a miniszterelnöknek a miniszterelnöki fizetéséért tartott beszédei töredékes közreadásáért.

Ennyit az indoklás komolyságáról és az erkölcsi alapokról.

De sokkal fontosabb, amit ez a képmutató akció szimbolizál: az önkormányzás kultúrájával és a joguralommal való leszámolást. Az önkormányzatoktól szinte mindent elvettek, amit és amivel kormányozhatnának. A pénzt és az intézményeket. A döntési jogosítványok, feladatok javát. Valóban jelképes, hogy már jutalmat sem adhatnak maguknak.

E jogot nem a jog veszi el tőlük, hanem egy személy. Kinek „határozott kérése” jogerővel bír. A kötelező önkéntesség korához fordulunk vissza. Aki nem jegyez békekölcsönt, az Rákosi, tehát a nép, tehát a demokrácia ellen szavaz. Aki nem engedelmeskedik, „számolhat a következményekkel” – tette világossá Kocsis Máté, mit ér a jog Orbán kéréséhez képest. Aki ragaszkodik a jogaihoz, aki kitart a jogszerű döntése mellett, megnézheti magát.

Orbán táborában azonban ilyen jogtudatos, önérzetes elemek már mutatóban sincsenek. Egy lett volna, de azt is meggyőzték pillanatok alatt, hogy nem is az volt a szívén, ami kiszaladt a száján.

Orbán tábora megmutatta, milyen lenne az ideális magyar nép. Mely nem szabadságharcosokból áll, mely fölül tud emelkedni rossz, félázsiai ösztönein, és hagyja magát az erő által meghajlítani.

Nem olyan rég Kövér László idézte emlékezetünkbe Széchenyi szavait: „Gyáva népnek nincs hazája.” Ezt tehát tudják. Tudják, hogy a szisztematikus népgyávítás, amit ambiciózusan és hatékonyan folytatnak, hazátlanítást jelent. Minél nagyobb a szabadságod a hazában, minél szabadabb kézzel intézheted benne a dolgaidat, minél több lehetősége van az önkormányzásra a közösségeknek, melyekhez tartozol, annál inkább otthon vagy a hazában. És fordítva. A központosított, államcentrikus, vezér vezérelte haza a legkevésbé haza.