Mario Balotelli nem az egyetlen csodafegyver Berlusconi kezében. Igaz, minő véletlen, éppen az olasz parlamenti választások finisében csábította haza a ködös Albionból az olasz fiút – ghánai szülők és olasz nevelőszülők egyaránt magukénak vallják a (csiszolatlan) gyémántot –, s vannak, akik szerint a 20 millió eurós átigazolás legalább 300 ezer szavazatot hozhat Berlusconi jobbközép pártjának, a Szabadság Népének, de az öreg róka dörzsöltebb annál, mintsem hogy ezt az egy vasat tartaná a tűzben.

Mert igaz, hogy Balotelli mindjárt a vasárnapi bemutatkozó mérkőzésén két gólt rúgott, és csapata, a Milan – amelynek tulajdonosa, mint tudjuk, Silvio Berlusconi – ezzel a két góllal győzte le ellenfelét, de azért nem csak foci van a világon. Noha kétségkívül az a legfontosabb.

Akadnak páran, akik a góloknál is többre becsülik, ha iránytűt kapnak a gazdasági krízisből való kimeneküléshez. Nos, éppen ezt mutatta fel vasárnap Berlusconi azoknak az olasz választóknak, akiket a San Siróban rendezett cirkusz nem ámított el. Csakúgy, mint két legutóbbi választási győzelmekor, ezúttal is „szerződést kötött” az olaszokkal, és határtalan ígéreteivel valósággal sokkolta honfitársait. Akik még hisznek benne azért, akik már régen nem, azok meg azért estek hanyatt a tejjel-mézzel folyó kánaán meséjétől.

Berlusconi nem azért négyszeres olasz miniszterelnök, hogy ne ismerné honfitársainak vágyait. Pontosan tudja, hogy az elmúlt esztendőben a kormánykeréknél ülő „technikus”, Mario Monti megszorításai közül az ingatlanadó érintette a legfájdalmasabban az olaszokat. Erre most mit ígér? Ha a Szabadság Népe megnyeri a választásokat, egy hónapon belül mindenki visszakapja a tavaly befizetett ingatlanadóját. Hogy ez az „ingatlanbiznisz” négymilliárd eurójába kerül a költségvetésnek? Sebaj, majd csak megtalálják a kieső forrás pótlásának módját. A költségvetési kiadások lefaragásával, a parlament létszámának csökkentésével és – most tessék figyelni – a pártok állami finanszírozásának beszüntetésével. No és egyszeri adót vetnének ki az olasz állampolgárok által svájci bankszámlákon tartott pénzekre.

Déja vu! Hol is hallottunk már ilyesmiről, hol olvastuk mi ugyanezt? Régóta sejtjük, hogy a mindenkori Berlusconi- és Orbán-kormányok a megszólalásig hasonló kottából játszanak. A Forza Italia és a Hajrá Magyarország, a „kell egy csapat” – úgy is, mint Milan vs. Videoton –, a söralátétes adóbevallás, s most a svájci bankszámlák megadóztatásának szándéka mind ugyanabból a partitúrából származik. Mint ahogy az a filozófia is közös, hogy egy válságban lévő gazdaságban a szigorítás csak növeli a válságot.

Előre rettegünk a közös kotta következő hangjegyétől. Berlusconi már kiénekelte: „Vagy túllépünk a Berlin diktálta, kizárólag megszorításokból álló gazdaságpolitikán, vagy az euróövezetből való kilépést kockáztatjuk”. Tiszta szerencse, hogy a két kotta – a helyi sajátosságok miatt – itt némileg eltér egymástól. Mármint abban, hogy nekünk még nincs honnan kilépnünk. De attól még kárhoztathatjuk Berlint a saját gondjainkért.

Silvio Berlusconi