Furcsa álmom volt a minap: Magyarországot elköltöztették New Yorkba, egy százhatvan emeletes felhőkarcolóba, és amikor az első napon disznósajtért indultam a kilencvennegyedik emeletre, a liftben összefutottam Esterházy Péterrel és Fekete Györggyel, akik éppen úszni mentek.

Hülye egy álom volt.

Európai uniós pályázaton nyertük meg a felhőkarcolót, odaadták nekünk az egészet valamelyik operatív program keretében, s ez ki is volt írva a lépcsőházban mindenhol, márminthogy „Magyarország itt épül az Európai Unió támogatásával”. Azon a százhatvan emeleten elfért az egész magyarság, s amikor kinéztünk az ablakon, immár nem a Duna–Tisza közét láttuk, hanem a Centrál Parkot – csakhogy nem volt szabad lemennünk oda. Valószínűleg ez volt az ára annak az uniós projektnek: elmehetünk mindannyian Amerikába, de a magyar házból tilos kilépni. S ez ki is volt írva mindenütt: „kilépni tilos”. Ennek dacára kifejezetten jól éreztem magam abban az álomban, biztosan azért, mert New Yorkot nagyon szeretem, kétszer jártam ott, nagy élményem, hogy egyszer egy étteremben Woody Allen klarinétozott pár méterre tőlünk, elég rosszul játszott, de a sült csirkém finom volt, azt szerencsére nem őrá bízták. Szóval álmomban beszálltam a liftbe, hogy fölmenjek disznósajtért, s már ott volt Fekete György, az a művészeti akadémiás ember, akivel életemben nem beszéltem, de sokat szerepeltetik mostanában a sajtóban, talán emiatt álmodtam éppen vele. Fürdőköpenyben volt, a vállán törülköző.

– Hanyadik lesz? – kérdezte.

– Kilencvennégy – válaszoltam, s hálásan néztem, milyen udvarias ember, merthogy bepötyögte az emeletszámomat, aztán beütötte a százhatvanat is. Aha, gondoltam, legfelülre megy. Utaztunk fölfelé, majd megállt a lift a hetvenhatodik emeleten, beszállt Esterházy Péter, egy palack vörös bor volt nála, köszönt, s fölnevetett, nem tudom, hogy min.

– Hányadik lesz? – kérdezte tőle is Fekete György.

– Századik – mondta az író nevetve, mire Fekete bepötyögte azt is, s máris indultunk tovább, én meg pufogtam magamban, hogy miért éppen a kilencvennegyediken árulják a disznósajtot, a fenébe is, most hamarabb ki kell szállnom. Feszengve néztem a padlót, ahogy liftbéli szoros emberközelségben szokás, s egyszerre csak hallom, ezt kérdezi Esterházy az akadémiás embertől:

– Hova, hova?

– Úszni megyek a tetőre – mondta az elnök –, tudja, Esterházy úr, ott vannak az úszómedencék.

– Tudom – biccentett Esterházy, majd hozzátette: – De van ám egy medence a századikon is.

– Tényleg? Hol? – kérdezte Fekete, mire az író megvonta a vállát:

– Hogyhogy hol? Nálam. Áthozattam otthonról a sajátomat. Tudja, Fekete úr, hazai víz, magyar víz.

Fekete Györgynek erre leesett az álla, láttam rajta, az fut át az agyán, hogy na bezzeg, ezeknek még erre is futja: saját medence Amerikában. Ekkor csilingelt a lift, megérkeztem, magukra kellett hagynom őket. A folyosón sokáig keresgéltem a zsebemben, míg sikerült egy negyeddollárost találnom – merthogy ennyibe került az utazás. A villámgyorsan megalakult magyar maffiának ugyanis már minden emeleten voltak emberei, akik pénzt kértek a liftezésért, s ha a kuncsaft nem fizetett, nagyon elverték. Kemény világ volt. Reménykedtem benne, hogy van elég apró Feketénél, aki a csúcsra tartott – tőle odafönt felárat fognak kérni.