Ki ne értene egyet Erwin Wurm osztrák képzőművésszel, aki szabad színházakat kíván Magyarországnak, „olyanokat, amelyeknek a vezetőit politikai befolyás nélkül, komoly és valódi szakmai szempontok szerint nevezik ki annak érdekében, hogy ezek az intézmények sokrétű és egészségesen fejlődő kulturális műhelyekként működhessenek”.

Az előzményeket ismerjük, a következményekkel tisztában vagyunk. Úgy hiszem, Alföldi távozása, a Magyar Művészeti Akadémia megjelenése egy hosszú betegség végső stádiumát jelzi. Szabad színházat és egészséges műhelyeket szabad és felnőtt társadalom képes létrehozni és működtetni. Egy olyan társadalom, amely az értékeket is politikai címkékkel látja el, sőt a politikai színezettől teszi függővé őket, sosem lesz szabad.

Ez a társadalom a másik oldal jelöltjeit mindig is alkalmatlannak, kinevezését színjátéknak, regnálását megszállásnak fogja fel. Választott képviselőitől azt várja el, hogy „állítsák vissza a rendet”, ami az ő felfogásában azt jelenti, hogy a saját ízlése szerinti művészeknek adjanak kizárólag teret. (Lásd Kerényi keresetlen szavait.) Ha a képviselők nyíltan végzik ezt, az világraszóló botrány, ha csak maguk közt, finoman terelgetve a szakmai bizottságot a megfelelő jelölt felé, akkor csak hazai mutyi.

Ezért tartunk ott, hogy mára a szakmaiság kompromittálódott, döntéseit a széles nyilvánosság nem fogadja el. Minden érték mögött a politikát látjuk, ha az én oldalam, akkor ünnepelhetünk, ha a másik, jöhet a parttalan tiltakozás. Hol jogosan, hol nem. Vajon hányan vannak ma Magyarországon, akik elfogadnák Vidnyánszkyt, ha egy baloldali kormány által felállított szakmai bizottság jelölte volna? Hányan mondanák azt: nem értek egyet ugyan ezzel a döntéssel, elviselhetetlen embernek tartom a jelöltet, de elfogadom, hogy az ő színháza is lehet érvényes, értelmes vitára alkalmas?

Elfogadom, megnézem és kialakítom majd a véleményem. A fenti gondolatkísérletbe bármilyen nevet és politikai oldalt be lehetne helyettesíteni, ugyanúgy beszélhetnénk Ákos Kossuth-díjáról (ami nyilván érdemtelen, vagy fordítva) és Lovasiéról (ami nyilván ezerszer is megérdemelt, vagy éppen nem), s a listát újságlapokon át folytathatnám. A fenti szabadság útjában jelenleg ez a mentalitás áll. És nem is látok politikai erőt, amely képes lenne ezt fölszámolni, szembemenni az elvárásokkal, népszerűtlen döntéseket hozni azzal, hogy szabad kezet ad a szakmáknak.

Sajnos már az értékek sem találják az átjárást a kettészakadt ország részei között. Írhatott attól Nyirő még jó novellát, hogy Szálasi parlamentjében ült? Meg tudom őt ítélni íróként úgy, hogy ezt a háttértudást félreteszem? És nem épp a háttértudás miatt minősítem keresett vagy visszautasított íróvá? Le lehet folytatni erről egy vitát úgy, hogy a kezdeményező ne legyen rögtön vérfasiszta vagy ki tudja, miben sántikáló libsi? Lesz hozzáértő, a neki nem tetsző válaszokat is elfogadó közönség? Ha a kérdésekre igen a válasz, akkor reménykedhetünk.