A Népszabadságot mérvadó és korrekt lapnak ismertem, és talán ezért lepett meg a Hargitai Miklós tollából a 2013. január 3-i számban megjelent Ocsúdás című cikk. Ez valószínűleg a Magyar Nemzet 2012. december 15-i számában található mezőgazdasági integrátorokkal foglalkozó írás kapcsán születhetett, de véleményem szerint nem a jó oldaláról közelítette meg a témát.

Azt, hogy a politikusok lázba jönnek, ha a mezőgazdaság ügyeiről van szó, érthető. A mezőgazdasági vállalkozók nemcsak élelmiszerünk megtermelői, hanem környezetünk és élelmiszer-biztonságunk alakítói is. Ma Magyarországon 185 ezernél több mezőgazdasági foglalkoztatott családjának jövedelmében szerepel jelentős tételként az ebből a szektorból származó bevétel. Ők komoly szavazóréteget is alkotnak. Az a pár száz integrátor, aki a mezőgazdaságban finanszírozással, szolgáltatásokkal és kereskedéssel foglalkozik nyilvánvalóan nem képvisel ekkora politikai súlyt, mint a termelők, de olyanok, mint a katalizátorok az olajfinomításban, nélkülözhetetlen és nagyon hasznos részei a rendszernek.

Jó és rossz példák minden tulajdonformánál vannak, de intő jel, hogy a privatizáció során kárpótlási jegyen a termelők tulajdonába került gabonakereskedelmi cégek, tejüzemek és vágóhidak jelentős része ma már mások tulajdonában van, a gyenge, megosztott vezetés és a tőkehiány miatt. A legfrissebb példa a Mórakert TÉSZ másfél éve tartó felszámolása.

A mezőgazdaság elosztási rendszerét jó lenne úgy fejleszteni, hogy hosszú évekre, évtizedekre működőképes legyen és szolgálja az ország érdekeit. Ma az EU-ban a mezőgazdasági termelés 30-40 százalékos árbevétel-arányos támogatás mellett működik, és a termelők szövetségei komoly plusztámogatást kapnak az EU központi költségvetéséből. Ennek ellenére északról délre tartva egyre kisebb a szövetkezetek súlya, tehát nem a támogatáson és a politikai akaraton, hanem a kulturális különbözőségeken alapul a termelők hozzáállása a szövetkezéshez.

Egy globalizálódott világban fontos a nemzetközi példák figyelembevétele is. Ha valaki megnézi az USA mezőgazdaságát, azt találja, hogy kisebb támogatási szint mellett, vegyes, szövetkezeti és privát disztribútorokkal sokkal hatékonyabban működik, mint az európai. Ráadásul az utóbbi 100 év jelentős mezőgazdasági fejlesztései mind Észak-Amerikából származnak. (Nagy traktorok, GPS, műholdak, minimum művelés, biotechnológia stb.) Az USA mezőgazdaságának nagy előnye, hogy nem ideológiai alapon, hanem teljesítmény szerint osztják el a forrásokat. Európának, hogy versenyképes maradjon, nagyon sok ágazatát kell fejlesztenie a hadiipartól a biotechnológiáig.

Nem valószínű, hogy egy öregedő, stagnáló társadalom tartósan képes lesz a mezőgazdaság támogatását a jelenlegi szinten fenntartani, ezért olyan rendszereket kell előnyben részesíteni, amelyek innovatívak és olcsón üzemeltethetők, nem képeznek monolit tömböt a politikában. Az integrátori rendszer ilyen. Ezért ezt nem felszámolni, hanem fejleszteni kellene, mert nem lesz másikra pénz, és nem is volna értelme párhuzamos beruházásokra pazarolni az ország korlátozott erőforrásait, ami óhatatlanul a termeléscsökkenést és az élelmiszerárak emelkedését eredményezné.

Nem találkoztam még azzal a Steinbeck típusú integrációval, amiről a cikk beszél. Nehezen lehet elképzelni a termelők kirablását és igába kényszerítését olyan helyzetben, amikor óriási a konkurenciaharc, a termelő 10-20 kilométerenként találhat magának integrátort, szövetkezetet és semmilyen szerződéses vagy törvényi kötöttsége nincs, ami megakadályozná abban, hogy integrátort váltson. Még akkor sem, ha adósságokat hagyott hátra, amelyeket többéves pereskedéssel lehet behajtani, ha egyáltalán be lehet.

Tagvállalataink átlagos adózás előtti nyeresége 1,5 százalék körüli, és az integrátorok nem kérnek és nem is kérhetnek állami támogatást. Nehéz lenne itt extraprofitot felfedezni. A horrorisztikus terményárakról hozott torzított példák szinte mindig határidős üzletek következményei. Ezek az eladási módok, megfelelő óvatosság mellett, nagyon hasznosak tudnak lenni a termelők számára. Vajon mi lesz, ha egyetlen terményfelvásárló sem köt aratás előtt üzletet? Akkor a termelők, hogy ki tudják fizetni a hiteleiket, kénytelenek lesznek nyomott áron, közvetlenül az aratás után értékesíteni a terményeiket.

A felülről történő boldogításnak hosszú múltja van Magyarországon, az eredményeket ismerjük. Látni kell, hogy az EU-ban erőltetett szövetkezetesítés nagyon sokba kerülhet, ha nem kritikusan állunk hozzá. Vannak területek, ahol a szövetkezeteknek van létjogosultságuk, például az állattenyésztés, zöldség-gyümölcs termesztés, ahol sok elaprózott termelőnek kell egységes árualapot biztosítani kevés és nagy vevőnek, de a szántóföldi növénytermesztésben csak a támogatás miatt működnek a szövetkezetek. A termelők a pályázatok és a támogatás miatt belépnek a szövetkezetbe, de az együttműködés csak döcög, mert külső kényszer szülte.

A magyar mezőgazdaság legnagyobb gondja nem ez, hanem az, hogy 25 év alatt sem tudtuk növelni a nyolcvanas évek közepén elért gabonatermésünket, miközben a műtrágya-felhasználás a harmada az 1980-as években szokásosnak. Az általános propagandával szemben, Magyarországon a környező országokhoz viszonyítva kifejezetten kedvezőek az input anyagárak. A szállítók közötti éles verseny nem engedi meg az indokolatlan áremelést. A forrásokat ezért a legújabb technológiák terjesztésére és a szürkeállomány fejlesztésére kellene költeni, mert a termelők egy kis segítséggel ennél a szintnél sokkal többre lennének képesek.

Természetesen, ha igaz az, amit a cikk sejtet, hogy régiónként ki lenne jelölve a hivatalos integrátor, azzal messze nem értenék egyet. Az állam túlzott beavatkozása a gazdasági ügyekben mindig olyan hatással jár, mint a fagy a víz viszkozitására. Minél alacsonyabb a hőmérséklet, annál gyengébben folyik az üzlet. Eltűnik az innováció, lemerevednek a frontok és a végén jön a csőd.

Súlyos hiba a szövetkezetek és az integrátorok szembeállítása. Amennyiben Magyarországon a két rendszer, a szövetkezeti és az integrátori, egymással versenyezve különösebb megkülönböztetés nélkül működhetne, akkor biztosítva lenne a kereskedelem infrastruktúrája, a termelők szabadon közlekedhetnének az integrátorok és a szövetkezetek között, a legjobb feltételeket kialkudva. Ennek a megoldásnak az a legnagyobb előnye, hogy úgy szolgálná a technológia fejlesztését a termelők kegyeiért folytatott verseny, hogy nem alakulna ki egy monolit politikai lobbi, és ennek az árát nem kellene megfizettetni a fogyasztókkal.

Véleményem szerint az érzelmektől fűtött, prekoncepcióktól terhelt vita helyett a mezőgazdasági disztribúcióban tevékenykedőket arra kell ösztönözni, hogy fejlesszék saját és partnereik technológiáját, felkészültségét, védjék a környezetet, és építsék az infrastruktúrájukat. Az árakat pedig majd karbantartja a sokszereplős piaci verseny, ahogy az egy jól működő kapitalista országban szokás.

Speidl Ferenc elnök, Növényvédőszer- és Műtrágyakereskedők Szakmai Egyesülete (NMKSZE)

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.