Akinek nincs félnivalója, az büszke, akinek van, beleborzong abba, hogy a nemzetbiztonságiak már azt is tudják, hogy melyik budapesti luxusszállóban találkoznak a svájci bankok emberei ügyfeleikkel. Például abban, amelyikben a Fidesz néhány potentátja reggelijét költi vagy csak úgy „beugrik”. Ott zajlanak hát előttük, valamelyik szomszédos asztalnál a bonyolult tranzakciók gőzölgő kávék mellett.

Az ember nem is gondolná. Persze lehet, hogy a nyilvánosságot kapott információ elriasztja majd ezekből a frekventált hotelekből a banktisztviselőket, és szeriőzebb helyeket választanak: kőbányai panziókban, vidéki fogadókban zajlanak majd a találkozók. Meglehet, irritáló ez a gúnyos hangnem, hiszen a svájci bankszámláról a vagyon és az azzal kapcsolatos visszaélések jutnak az emberek eszébe, szabadon lehet tehát terelni az indulatokat és egyben felvillantani a kiutat, amelyet végre ez a kormány kínál az igazságérzet kielégítésére.

Azok a tényszerű reakciók, amelyek Svájc válaszáról, az általunk várt adatszolgáltatás nehézségeiről szólnak, éppen hogy a szóban forgó indulatok kiterjesztését eredményezik: nem csak a kinti számlatulajdonosokra, hanem az alpesi országra is megharagszunk, hiszen a mi pénzünkön hízik, gazdagodik. Magyarán: nagyon kevesen vélik úgy, hogy Svájcnak esze ágában sincs automatikusan kiadni betétesei számláit, amivel a magyar kormány is tisztában van – nem, az emberek többsége elégedetten bólogat, hogy lám, a fák nem nőnek az égig.

Még azon sem akadnak fenn, hogy készülő nemzetbiztonsági akciókat ritkán szoktak előre bejelenteni, ahhoz pedig a svájciaknak is lenne egy-két szavuk, ha buzgó kémeink bankjaik papírjai közt kotorásznának. Az efféle fejtegetések másik csapdája, hogy aki olvassa, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy a szerző az összeharácsolt és kimenekített vagyonok gazdáit menti. Ezzel már a szalag is rákerül arra a percepciós csomagra, amit a kormány nap mint nap átnyújt táborának: mikre és kikre összpontosítson, ha a gondok gyökerét vagy ellenségeit keresi.

Nem spekuláns a Templeton, ha magas kamatú állampapírt vesz, de spekulánsok gyengítik a forintot; tévedés, hogy Matolcsy szavaira gyengült a valutánk, de lám, Matolcsy szavai nyugtatták meg a pénzpiacokat; a hazai vállalkozók lehetőségeit korlátozzák a multi szupermarketek, de stratégiai partnerünk a Tesco; lecsapunk az offshore lovagokra, miközben a céghálók tanúsága szerint ott lébecolnak a közvetlen közelünkben, mert az egyik cégháló nem olyan, mint a másik.

Vakok, süketek az IMF vagy éppen Oroszország megítélésbeli változásaira, sikertörténetünk látványos hézagjaira. Ezen a pályán a realitásokkal való szembesülésre kicsi az esély. Hiába látjuk számláinkon viszont a tranzakciós adó költségeit, a milliónyi trükköt, vágást, jogos sóhajt és sirámot vagy a rezsicsökkentés netán káros kinövéseit – lehetetlen nem észrevenni, hogy a hatalom elsősorban oda csap, ahová mellé tud rendelni valamiféle a társadalomban szunnyadó vagy nagyon is éber előítéletet, antipátiát, esetleg korábbi negatív tapasztalatot.

Megállapítható, hogy ez az a módszer, amely eltakarja a lényeget, csakhogy a módszer lényege éppen ez. Valószínűleg hamarosan elkészül azoknak az ötcsillagos hoteleknek a listája, ahol valakik reggeliznek valakikkel. A legnagyobb titokban.