Előbb Orbán Viktor Brüsszelben, majd erre reagálva a valutaalap Washingtonban tette egyértelművé azt, ami már egyébként is nyilvánvaló volt: ebből a hitelből nem lesz semmi. Félreértés ne essék: az önmagában kicsit sem baj, hogy nem kell újra hitelt felvennünk az IMF-től (és mielőtt megfeledkeznénk róla, az Európai Uniótól). A miniszterelnök megtanulta a leckét: nem a Matolcsy-féle kipateroltukkal írta le a helyzetet, hanem azzal, hogy amilyen hitelkeretet a kormány akart, olyat az IMF nem adott, amilyet pedig adott volna, olyat a kormány nem akart. Valójában Orbánék vállalták volna a készenléti hitelt is, ha sarokba szorítja őket a pénzpiaci helyzet, de leginkább semmilyen kölcsönt nem akartak. A hitel ugyanis felügyeletet jelent. Számon kérhető elvárásokat, rendszeresen értékelő küldöttségeket. Márpedig Orbán nem szereti, ha azt látják, hogy neki egyeztetnie kell arról bárkivel is, mit csináljon. Sőt: ezt még ellenőrzik is.

Orbán egyelőre búcsút inthetett az IMF-nek, neki már az unió túlzottdeficit-eljárása a lényeg. Elvan a kötött feltételű hitel nélkül is, hiszen most szép az idő, kimerészkedhet a nyílt vizekre. Lehet, hogy a piac drágábban ad és szeszélyes, de ha egy miniszterelnök megfizeti a kamatot és vállalja a kockázatát, akkor fenntarthatja a függetlensége látszatát.

Az, hogy ezért apránként fölvállalt több IMF-hitelre valót? Ugyan már! A lényeg, hogy nem vagyunk gyarmat. A szabadságnak ára van. Orbán Viktorénak különösen.