Egy balkáni országban a kormány a napokban népszavazást írt ki a tervezett új atomerőmű felépítéséről. Az érdeklődés bár szerény volt, de a gesztus így is példaértékű: demonstrálja, hogy egy olyan döntésből, amely az ország környezeti biztonságát, energiaellátását, gazdasági és politikai kapcsolatrendszerét évtizedekre meghatározza, nem lehet eleve kihagyni a választópolgárokat. Ázsiában ezalatt egy 2011-es atomerőmű-baleset számlájának összeállítása zajlik.

A nemzetközi közvélemény (a magyar is) forint-fillérre kiszámolt listát kap a károkról, a helyreállítási költségekről, az exportvisszaesés következményeiről. Közzéteszik a halottakra és a sebesültekre vonatkozó adatokat, a környezet és az emberek jelenlegi és várható sugárterhelését, megnevezik a felelősöket, a legmagasabb kormányhivatalnokokig bezárólag. Mellesleg pedig – a konzekvenciákat levonva – leállítják a reaktorokat.

Egy közép-európai országban is volt egy (szerencsére sokkal kisebb) reaktorbaleset – nem mostanában, hanem még 2003-ban. A lakosság (meg a parlament) azóta mindösszesen csak arra nem kapott választ, hogy mekkora kár keletkezett, mennyibe került a sérült reaktor reparálása, ki fizette a cechet, ki volt a felelős, és mit tettek a hasonló esetek megelőzése végett.

Az említett államban – amely mostanában szokatlan, nem tankönyvszerű húzásaival az egész művelt világ példaképévé szeretne válni – egyébként szintén atomerőmű-építésre készülnek. A megközelítés sajátos: nem balkáni, nem is ázsiai – helyi terminológiával unortodoxnak kellene neveznünk, de valójában az egykori kommunista diktatúrákat és a mai banánköztársaságokat idézi. A két új reaktorról szóló döntésből nemhogy a „népet”, de még a parlamentet is kizárják.

Az ügyet egy háromfős testület intézi, amelyben a miniszterelnök, a gazdasági miniszter (a kormányfő jobbkeze) és egy másik kormánytag (valójában az egyik legbefolyásosabb oligarcha kinyújtott karja) kap helyet. Bár a finanszírozás több mint bizonytalan, az előkészületekre zavartalanul költik az adótízmilliárdokat. A pénzlapátolás megkezdésével párhuzamosan az orosz atomipart felügyelő állami vállalat irodát nyit Budapesten, a miniszterelnök pedig Moszkvába látogat, ahol felajánlja az oroszoknak: építsék fel a reaktorokat, cserébe továbbra is tőlük vesszük a gázt, és talán az új erőműben is résztulajdonosok lehetnek. Ezzel újabb évtizedekre tartósítja Magyarország kiszolgáltatottságát az orosz fél mindenkori politikai érdekeinek, méghozzá egy átláthatatlan, a minimális politikai és társadalmi kontrollt is nélkülöző magánalku keretében. Hogy az abszurditás fokozhatatlan legyen, ugyanez a miniszterelnök egyidejűleg gazdasági szabadságharcról és nemzeti függetlenségi programról szónokol, és százmilliárdokat költ rá, hogy az oroszokat és a németeket kiebrudalja a magyar energiaiparból.

Nem hittük volna, hogy valaha leírjuk, de: idesodorhatna már egy kis politikai kultúrát az a keleti szél. Vagy legalább a balkáni.