Az előadás külső címe hűvös és tartózkodó. A Négy érintés belső, magamnak adott cím. Ez rögtön egy paradoxon és önellentmondás. Nádas Péter azok közé tartozik, aki személyesen érinthetetlen. A négy érintés belső, a teremtés gesztusa. Isten és Ádám ujjai se érnek össze, az angyal se érinti meg Máriát. 

Az első érintés a hatalom érintése. Egy politikai elemzőnél az a legfontosabb kérdés, hogyan érintette meg a hatalom közelről Nádast. A második dolog, amely érintésként megjelenik a számomra az élet, a változás, a metamorfózisok érintése, amely egy harmadikba torkollik – s amelyről azt gondolom, hogy Nádas számára ez a legdöntőbb –, ez a halál érintése. Végül a negyedik: a világművészet s a világ nyelvének az érintése.

Nádas születése óta, vagyis hetven éve, Magyarország, a magyar társadalom, a politikai, a szellemi és az erkölcsi felelőtlenség korában él. Voltak ebből kitörési kísérletek, de alapjában véve politikailag, szellemileg és erkölcsileg felelőtlen rendszerekben, felelőtlen intézmények között, felelőtlen emberekkel éltünk együtt az elmúlt hetven évben. Nádas egyik felismerése, hogy a világ is e felelőtlen, felelősség nélküli irányba megy, hogy a vég felé tartunk. Lényegében a hatalom érintése Nádas számára egy foucault-i megközelítésű érintés. A hatalom mikrofizikájában minden egyes személy a közvetlenül a testét érintő hatalmakra gondol, s nem azokra a politikai hatalmakra, amelyekre mi általában szoktunk gondolni. Ez még akkor is így van, amikor a politikai hatalomról ír. Szerintem a kiindulópontja ennek a nézőpontnak, hogy az író ott áll egy szerető sztálinista apával, akivel végigvitatkozza a gyermek- és ifjúkorát, s aki úgy lesz öngyilkos, hogy előtte meg akarja ölni őt és az öccsét. Amellett hogy ez egy görög vagy bibliai sorstragédia, ebben ott rejtőzködik a testünkbe belopakodott, génjeinket átható politikai hatalom. Előadható volna az is, hogy csak azért menekültem meg, mert az öcsém angyalarcú volt apám szemében, s ez a sztálinista apa 1958-ban úgy lesz öngyilkos, hogy eközben éppen akasztanak annak nevében, amit ez a hatalom és ez a szerető apa képvisel. Ez szembenézés egy olyan hatalommal, amely személyesen bennünk van. Mi magunk vagyunk. A hatalom beásta magát Énünkbe. Énünktől kell megszabadulnunk, hogy a hatalomtól megszabadulhassunk.

Ebből szinte azonnal adódik a fiatal Nádasnak, a nagyon sokszor és nagyon szépen leírt – kicsit számomra túl szépen leírt – hatalmi jelenet, a „Kedves Péter” kezdetű – Aczél György-i levél, s Aczél György homoerotikus hatása. Ez önmagában egy gyönyörű dolog. A hatalmat homoerotikus megközelítésben nem emlékszem, hogy valaha bárki is leírta volna a politikai irodalomban. Van benne valami: a hatalom az idősödő férfi, aki átkarolja, csábítja az ártatlan, mégis mindent megérző fiút.

E képen három jelenet van a hatalom érintése szempontjából. Az egyik: szembesülnie kell egy olyan hatalommal, amelynek szerves része. Aczél György nem mindenkinek írt „Kedves Péter” kezdetű levelet, és nem mindenkit akart átölelni. Azzal szembesülni –bocsánat, hogy prózaian mondom –, hogy a „mi kutyánk kölyke” vagy, ez majdnem olyan brutális szembesülés, mint amikor az anyja odapenderítette a tükör elé, s azt mondta: „akarsz zsidót látni? Te vagy”. Benned van a zsidó, benned van a kommunista hatalom. A mi kutyánk kölykének lenni, a hatalom részesének lenni, akinek a rendszert folytatnia természetes örökség, és erre szólítja fel őt a második apa: Aczél György. Ennél kellemetlenebb vagy rémisztőbb élmény aligha van.

Ennek a bensőségességnek az elutasítása éppen egy újabb szembesülést jelent: lázadást nemcsak a külső hatalom, hanem a hatalom védte bensőség ellen. A második jelenet: a tékozló fiú. Politikailag nem annyira kockázatos persze, mint tíz-tizenöt évvel korábban vagy kétszáz-háromszáz kilométerrel keletre, de tudjuk, hogy nem járt jól vele. Ahogy a zsidósággal való szembesülésben, a nómenklatúrába beleszületésben, hasonló a kérdés: hogyan kezeljem ezek után a hatalmat, amely ellen lázadtam is, meg nem is, amelyben benne vagyok, de nem is?

Következik ebből a harmadik képi jelenet, nézzék a kép felső sarkában: a csábított ifjú hatalma. A hatvanas évek végi, egyébként egészen fiatal fiúnak, bocsánat, hogy így mondom, hatalma volt a hatalommal szemben. Nádas megírhatta volna újra a csábító naplóját. Ő volt az ifjú, akit el akart csábítani a hatalom, konkrétan Aczél György. S ez a hatalmi csábítás olyan dologra ébresztette rá, aminél nincs veszélyesebb az ifjak, illetve az értelmiségi világra. Arra, hogy a politikának szüksége van egyrészt fiatal örökösökre, másrészt szellemi igazolásra. A kádári és aczéli uralomnak szüksége volt Déry és Örkény örökösére, kellett nekik az antisztálinista, de hívő ifjú, a vér a vérünkből, hús a húsunkból: a mi fiunk. Ez a fiúi hatalom, amely ismeri az apák, a hatalom mikrofizikájának minden titkát. Tán gyűlöli az apák tetteit, de szereti és meg is érti. A hatalom szeret, és tehetségesnek tart – Istenem, mit rontottam el? Nádas hideg és könyörtelen ítélete a Családregény végében, majd az Emlékiratok könyvében: én más vagyok. Ti engem nem szerethettek. Nem vagyok a fiatok. Nádas soha nem bocsátja meg magának, hogy Aczél őszintén szerette.

Az írókban fölmerül: „mi csinálunk miniszterelnököket, mi csinálunk politikusokat. A mi szavunktól függ, hogy elfogadnak-e titeket. Mi meg fogunk maradni, te pedig, Aczél elvtárs, hol leszel?…” Ez a szellem hatalma. Ennek, az egyébként felvilágosodás korabeli, részben voltaire-i, részben rousseau-i szerepvállalásnak, amikor én a szellem embereként kimondom rólad uralkodó, hatalmasság, hogy helytelenül cselekszel a politikában, meleg és belső az érintése. Te, mindenki felett álló, mindenkit legyőző, kénytelen leszel meghallgatni engem. Ez nagy érzés. Egy olyan hatalmi érzés, amely mindannyiunk számára, akik ezt egy kicsit akár csak egyszer is átéltük, erotikus kielégülést okoz. Euforikus érzés arra gondolni, hogy a hatalom eseng adott esetben azért, hogy velünk, Nobel-díjas íróval, a Szellemmel, egy képre kerüljön. A hatalomnak szüksége van arra, hogy igazolást, receptet írjunk föl neki.

Nekem itt van a problémám Nádas politikai működésével kapcsolatban. Ahogy a huszadik században az értelmiség igen jelentős részét elkapta az a fajta morális düh, amely ezt az ítélkezést természetessé tette, hogy a politikában minden további nélkül ítélkezhetünk, mert legalább annyira értünk hozzá, mint minden máshoz. Most nem akarom fölidézni Raymond Aron, Francois Furet vagy Tony Judt nagy műveit, amelyek ezt a fajta értelmiségi magatartást a huszadik század legborzalmasabb következményeként írják le: hogyan válik a szellemi elit beleszólásai következtében milliók halálának okozójává vagy elfogadtatójává. Ugyanaz a szellemi elit – még csak óvatosan mondom –, amely a csúcsokon tanyázik a kultúrában, amikor a politikai ítéleteiben megfellebbezhetetlenül dönt, amikor bemegy az író a politikába, s morális leckéztetésként igyekszik helyére utasítani a politikát, akkor nem bizonyos, hogy mindig neki van igaza. Nem azért, mert a politikának van igaza. Egyiküknek sincs igaza, de nem hinném, hogy az igazság egyik birtokosaként jelenne meg ez a „szellemi hatalommal élek”, „morális hatalmammal élek” logika. Egyike a legkényesebb kérdéseknek, amelyet én csak nagyon óvatosan érintek: szabad-e, lehet-e a politika önálló mezejére, erre a titokzatos és saját törvényei szerint élő rétre, a szellemi hatalom, a morális ítélet nevében behatolni? A hetvenedik születésnapon igazán csak udvariasan lehet beszélni, de Nádas politikai ítélkezéseivel szemben ott a kérdés: ha valaki az írói mesterség minden szavát, mondatát meggondolta, lecsiszolta, megengedheti-e magának a politikai hozzá nem értés meggondolatlanságát és csiszolatlanságát? Ez az, amit a legnagyobb gondnak látok. Nádast megérintette a morális ítélkezés hatalma, néha közel áll ahhoz, hogy a köz moralistája, a haladó értelmiségiek kiemelt képviselője legyen – és e szerepben majdnem mindig téved.

Itt következik, amit az élet kísértésének, élet érintésének, a változások, a metamorfózisok érintésének nevezek. Az élet, a változások ügyében szinte jelzésszerűen megjelenik a huszadik század minden fontosabb eseményeiből Nádas műveiben. A sorsfordulók, legyenek azok az általa átélt eseményekből a második világháború, a holokauszt, ötvenhat, hatvannyolc, nyolcvankilenc, hogy csak a nagyobbakra hivatkozzam. Megjelennek, és bár Nádasnak ötvenhat, hatvannyolc, nyolcvankilenc, vagy éppen – bocsánat, nagyon zárójelesen mondom – a holokauszt is fontos, biztosan lényeges események, de a sorsfordulóknak nincs igazán jelentőségük. Ezek mind közösségi, nemzeti, európai, társadalmi függetlenedési kísérletek, sorsdrámák, amelyek az egyes ember felszabadításában nem jelentenek érdemben semmit. Mind a közösséget akarták így vagy úgy felszabadítani vagy eltiporni. Zsidókat, osztályellenségeket üldöztek és öltek, közösségek és nem egyének voltak az üldözők és a gyilkosok.

Nádas szerint nem ez a fontos. Itt emberek, az Ember, még inkább az Én felszabadításáról kellene beszélni. Nádas regényeiben nem kér a Miből, Énként élünk és halunk meg.

Ezért Nádas nem ötvenhatos, ezért nem hatvannyolcas, ezért nem nyolcvankilences. Nádas kimaradt nyolcvankilencből, kimaradt a rendszerváltásból. A rendszerváltás számára bizonyosan fontos, de csak foglalkozzon vele Konrád György, Mészöly Miklós vagy Csoóri Sándor, netán Václav Havel vagy akárki más. „Ez nem az én feladatom. Nekem ehhez persze van közöm, s ha nagyon kérik, akkor odamegyek. De hívás nélkül miért is mennék oda?” Fölszabadította ’89 az embert, az Ént? Nem. Kísérletet se tett rá. A Mi, méghozzá a zavaros, képzelt, a párt, az állam, a nemzeti, az európai, az emberiség összetákolt ál-Mije, nem érdekel.

Itt jön az a kérdés, ami szerintem meghatározó Nádas egész írásmódjában: ne az élet és a metamorfózisok felől nézzük a világot, hanem nézzük az egészet a halál szemszögéből. Nem mondom, hogy Heidegger olvasása közben jött rá, de Heidegger felől nézve időszembesítő próza, amit Nádas csinál. A mi magánhalálunk, a mi haldoklásunk szemszögéből nézi a világot. (Rosszul mondom: az én halálom és az én haldoklásom. Nincs Mi.) Nem a holokauszt, nem a világháborúk tömeghalála, hanem a magánhalálunk szemszögéből nézve kérdi az átváltozásokról: van ennek jelentősége? Amikor ezeket a szavakat kimondom, éppen most százezrek utolsót lehelnek. Éppen most emberek milliói küzdenek a halállal, és hörögnek végsőt. Az élet haldoklás, tessék észrevenni! A Nádas-történetek kórháziak. Sírnézők. Megyünk a temetőben, és nézzük a sírokat. Az Én sírját.

Ilyen értelemben brutálisan visszamegy a XX. század tízes, húszas éveibe. Ahogy Proust-nál is, miről beszélünk? „Persze van Dreyfus-ügy, de hát ki a fenét érdekel a Dreyfus-ügy? Valójában a szalonokban mindenki haldoklik. Ezek már halottak, nem veszed észre? Én pedig személyesen vagyok leginkább halott, aki ezt az egészet írom.” Nézzük Mann Varázshegyének világából a világháborút: van-e jelentősége millió és millió halálnak a csatatéren Madame Chauchat mosolyához, röntgenjéhez és halálához képest? Semmi.

„Kitörési kísérlet”? Hát persze, igen, tessék ezzel szembesülni. Tar és Haneke képei. Tudnék előhozni nagyon szép Nietzsche- és Heidegger-idézeteket, hogy az autentikus élet az autentikus halálból magyarázható. Ennek következtében beszéljünk azokról a milliókról, akik éppen most meghalnak. Persze borzasztó, hogy a vágóhidak – háborúk, gázkamrák – tömegessé is tették ezt meghatározó korokban, de most is tömeges vágóhídról írom mindezeket a sorokat. „Nem tetszik észrevenni?” – mondja Nádas. A tenger zúgása is szép Ostiánál, de mi azt is tudjuk, hogy a tenger zúgását előtte milliók hallgatták, akiknek a sorsáról senki nem adott hírt. Hír nélkül tűnsz el. „Talán eltünök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom” – írta József Attila, és erről mondta Németh G. Béla, hogy időszembesítő vers. Ki van jelölve az időd, pontosan tudjuk. Nietzsche mondja: „azért van a művészet számunkra, hogy ne menjünk tönkre az igazság miatt”. Azt gondolom, hogy azért írja Nádas könyveit mindnyájunknak, hogy ne menjünk tönkre. Ezt persze mondhatta volna úgy is, hogy „öngyilkossági szándékaim voltak meghatározott koromig – Mihancsik Zsófi fel tudja idézni, hogy meddig –, de lebeszéltek róla, s azóta boldogan élek”. Tudjuk, hogy nem igaz. Ez a fajta politikai szembesítés mintegy a magánhalállal, az a felháborodás, hogy nem törődtök a magánvilágunk életével és halálával, ez sokkal erőteljesebb felháborodás, mint minden más. Az Én forradalma. Le a Mivel! Nem proletárokként fogunk meghalni, nem zsidókként fogunk meghalni, nem nemes urakként fogunk meghalni, még az se biztos, hogy emberekként fogunk meghalni, nem vettétek észre? Nem a proletárforradalom, nem a holokauszt, nem a rendszerváltás, nem a Történelem, nem a Mi az érdekes, tessék erről letenni. Az én és a te haldoklásod, amit életnek neveznek, és a halálod, amiről számot kell adni! Ez politikailag szerintem rossz nézőpont. A politika mindig a Mi világa, amely megközelíthetetlen az Én egyenlősítő halála felől. Mert ha a halál szemszögéből nézzük a változásokat, akkor valóban elég nehéz a kitörési kísérleteinket érdemben komolyan venni.

Ez a fajta nézőpont vezet a világművészet felé. Ezt a holtak, a sírok lázadását olyan nyelven lehet elmondani, aminek az égvilágon semmi köze sincs a magyar nyelvhez. Ebben az értelemben a némethez sincs. Ez, ha tetszik, bibliai nyelv. Isten nyelve. De Isten halott. Akkor az Én nyelve. Minden tisztátalan Mitől megtisztított nyelv. Amit Nádas művel, az világirodalom. De nem abban az értelemben, hogy lefordították sok nyelvre, és elolvassák, hanem eleve ez a szándéka: a világnak akar szólni. Arról az emberről – mondhatjuk persze, hogy ez humanista –, aki ezzel a világgal küzd. Ennek a dialógusnak a nyelve nemzetközi, de ilyen nincsen, hiszen kifejezi, hogy vannak nemzetek. De mi az, hogy nemzet? Miről beszélünk? Nem nemzetek, hanem emberek vagyunk. Itt és most haldoklik mellettem valaki. Azt se tudom, hogy honnan jött… Magyar mérnök? Mi az, hogy magyar? Mi az, hogy mérnök? Csak csont és bőr és szánalom. Feltűnt az életemben valaki. A valaki, az Én, az érdekes. Nem az, hogy magyar, az se, hogy mérnök. Megyünk végig a temetőben, s ahol ki van írva, hogy kinek mi a foglalkozása, sőt ki van írva, hogy kinek mi a neve, ki van írva, hogy mettől meddig élt. Mi ennek a politikai jelentősége? Mi ennek az emberi jelentősége? Semmi. Ez a kérdés, amit Nádas föltesz magának, nekünk. Szeretném mondani, hogy ezt nagy tisztelettel nézem. Az én számomra egy konzervatív író. Visszavezet azokhoz az alapkérdésekhez, amiket Eliot tett föl az Átokföldjében még ugyanabban az első világháború utáni világban, amiket a Varázshegy, amiket Az eltűnt idő nyomában vetettek föl. Akkor ott valahol lent, kívül folyik egy világháború, de ki a fenét érdekel? Milyen nyelven szól az Átokföldje, milyen nyelven vitázik Settembrini és Naphta, és mi Proust hőseinek nyelve? Az Én, a világ nyelve.

Ezért nem beszélek arról, bár akartam volna, de nem érdemes, van-e jelentősége, hogy milyen állást foglal Nádas Péter az iraki háborúban? Baromságokat beszélt, kérem szépen. Van-e jelentősége, hogy a belpolitikai vitákban miket mondott? Hülyeségeket beszélt. Nem ért hozzá. De ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Annyira nincs jelentősége, hogy ez az írói magánvilágába, az Énjébe bele se fér. Körülbelül annyit ér, mint hogy Gombosszegen a boltban mit kért reggel a boltosnőtől. Nem is fogom politikai szempontból kiutasítani őt a politikai mezőről. Ha egyáltalán a politikába bele akar szólni, ez az ő ügye. Hála Istennek hatalmat és befolyást sose fog annyit kapni, hogy bármelyik politikusra olyan hatást gyakoroljon, hogy őmiatta háborút, forradalmat vagy ellenforradalmat indítson. Ezért vagyok nyugodt. Nádas Péter író a politikában is, de nem ez a döntő. Igazán író, az Én, mindannyiunk írója, akit érdemes olvasni. Köszönöm szépen neki!

Az írás a Nádas Péter 70. születésnapja alkalmából rendezett konferencián tartott előadás rövidített változata.

Nádas Péter