Egy közbeszerzésen nyertes cég körüli vitás helyzettel kapcsolatosan Polt Péter szerint „látni kell, az, hogy valami gyanús az ügylet körül, még nem feltétlen jelenti azt, hogy bűncselekmény történt”. A nyomozó hatóságok akkor tudnak „elindulni egy ügyben, ha valamilyen bűncselekmény gyanúja fennáll. Ha nem kapunk információt az érintettekről, a különböző eljárások vizsgálatára jogosult szervezetektől, hatóságoktól, sokszor nem tehetünk semmit.”

Valóban ilyen egyszerű lenne a képlet?

A „gyanús ügylet” ügyészségi vagy nyomozó hatósági tudomásra jutása számos intézkedési kötelezettséggel jár.

Ha csak a büntetőeljárásról szóló törvény (a továbbiakban: Be.) hivatalból való eljárásával és a büntetőeljárás megindításával kapcsolatos alapvető rendelkezéseit nézem, akkor a bíróságnak, az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak kötelessége, hogy az e törvényben megállapított feltételek esetén a büntetőeljárást megindítsa, illetőleg az eljárást lefolytassa. Fő szabály szerint büntetőeljárás csak bűncselekmény gyanúja alapján és csak az ellen indítható, akit bűncselekmény megalapozott gyanúja terhel.

Ez idáig tiszta sor, de mi a helyzet abban az esetben, ha az ügyész, illetve a nyomozó hatóság (a továbbiakban együtt: hatóság) azért nem tud „elindulni egy ügyben”, mert a feljelentés alapján a nyomozás elrendeléséről, illetőleg a feljelentés elutasításáról megnyugtatóan nem lehet állást foglalni?

A Be. erre is ad választ: ez esetben a feljelentés kiegészítésének van helye. Ennek során az azt végző hatóság a büntetőeljárásról szóló törvényben meghatározott adatszerző tevékenységet folytathat (hadd ne részletezzem), illetve a feljelentőt (bejelentőt) meghallgathatja. A feljelentés kiegészítését követően a nyomozást elrendelik vagy a feljelentést elutasítják.

Szögezzük le tehát: a hatóság nem (lehet[ne]) passzív szemlélője a „nem feltétlenül bűncselekmény gyanújára utaló gyanús ügyleteknek”. Való igaz, egy kétes ügylet nem feltétlenül alapozza meg a bűncselekmény gyanúját, de a hatóságnak nem szükséges a (megalapozott) gyanú ahhoz, hogy az ügyben vizsgálatot folytasson, vagyis a (megalapozott) gyanú hiányában is lehetősége nyílik „elindulni”. A magam részéről ezzel az „ölbe tett kézzel ücsörgés stratégiájával” nem tudok azonosulni.

A politikusok által tartott sajtótájékoztatókon elhangzott „égbekiáltó ügyekben” tett feljelentésekkel összefüggésben a legfőbb ügyész a következőket nyilatkozta: „Sokszor mi is csak a sajtóból értesülünk, hogy valaki beadvánnyal kíván hozzánk fordulni. Aztán elkezdjük keresni a beadványt, és gyakran azt tapasztaljuk, hogy a feljelentés késik vagy elmarad.”

Megítélésem szerint az elkésett (vagy későn érkező) feljelentés nem lehet akadálya az eljárás megindításának (a nyomozás elrendelésének vagy a feljelentés kiegészítésének).

Az elmaradt feljelentésekkel azonban más a helyzet. Induljunk ki azokból az esetekből (mert nyilván akadnak ilyenek), amikor ezeknek a feljelentés kilátásba helyezésével beharangozott „égbekiáltó ügyeknek” a potenciális elkövetői ismert vagy jól behatárolható személyek, illetve az inkriminált ügyletek állami szerveket, intézményeket, gazdasági társaságokat stb. érintenek. A hatóságnak ilyenkor sem illik tétlenkednie.

Fő szabály szerint a nyomozás (és értelemszerűen a feljelentés kiegészítése) a hatóságnak hivatali minőségében tudomására jutott adatok alapján vagy feljelentésre indul meg. Ebből eredően elengedhetetlen, hogy a hatóság megfelelő módon értesüljön az intézkedésre okot adó eseményről. A „megfelelő módon történő hatósági értesülés” viszont nem csak a feljelentés vagy a bejelentés lehet. A kriminalisztika a források számos válfaját ismeri. Ilyen például a hatóság észlelése (saját észlelés) és a titkos információgyűjtés során szerzett adatok (ez utóbbit a rendőrség nyomozó hatóságainak vonatkozásában alapvetően a rendőrségről szóló törvény szabályozza).

A politikusoknak a „Legfőbb Ügyészség lépcsőjén” az „égbekiáltó ügyekben” tett feljelentésekkel kapcsolatos sajtótájékoztatója alkalmas lehet arra, hogy a hatóság megfelelő módon értesüljön az intézkedésre okot adó körülményről. Az ügyben a hatóság tagja által készített jelentés vagy feljegyzés – tartalmától függően – megalapozhatja a bűncselekmény gyanúját vagy a feljelentés kiegészítését. Nem a beadvány keresésére kell tehát az időt pazarolni, hanem a szükséges intézkedéseket célszerű hivatalból foganatosítani. Az az érzésem, hogy megint csak az „ölbe tett kézzel ücsörgés stratégiájával” vagyunk kénytelenek szembesülni.

A titkos információgyűjtéssel összefüggő speciális ismeretek egyfelől szétfeszítenék írásom kereteit, másfelől pedig az ezzel kapcsolatos tudnivalók zöme nem publikus, minősített adat. Annyit azonban lehet (és megkockáztatom, illik) tudni, hogy a titkos információgyűjtés lehetősége komoly fegyver a hatóságok kezében, amelyek ezeket az eszközöket és módszereket a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján a nyomozás elrendelése előtt vethetik be. Egyszerűbben fogalmazva: nem szükségesek büntetőeljárás megindítását megalapozó adatok ahhoz, hogy a hatóságok a titkos információgyűjtést elrendeljék.

Ennyit a Legfőbb Ügyészség lépcsőjén az „égbekiáltó ügyekben” tett feljelentésekkel kapcsolatos sajtótájékoztatókról és az elmaradt vagy a késve érkező feljelentésekről.

A Gripen-üggyel kapcsolatosan felvetett kérdésre (hihető-e, hogy a cég, amelyet mindenhol „a korrupció gyanúja leng körül, csak éppen nálunk csinált mindent makulátlanul”) Polt Péter talányos választ adott. E szerint a „büntetőeljárás nem hit kérdése. Ha van elég bizonyíték a nyomozás megindításához, el kell rendelni, ha nincs, nem szabad.”

Világos. Nagy kár viszont, hogy a „nyomozás megindításához” bűncselekmény gyanúja, illetve személyre szabottan a megalapozott gyanú szükséges, nem pedig bizonyíték. A bizonyíték terminus technicus folyamatban lévő büntetőeljárást, elrendelt vagy elrendelés nélkül megindult nyomozást feltételez. A büntetőeljárás – mint jogintézmény – valóban nem hit kérdése, azonban a nyomozás során a hatóság eljáró tagját (a nyomozót és az ügyészt), nyilván a törvény adta lehetőségek vagy korlátok között, döntéseiben a személyes meggyőződése vezérli, akárcsak a bírót, amikor abban a kérdésben határoz, hogy a terhelt (ez esetben a vádlott) követett-e el és milyen bűncselekményt.

A bizonyítékok értékelése során a hatóság tagja személyes meggyőződésére hagyatkozik (ha úgy tetszik, a hitére – a hit és a meggyőződés szinonim fogalmak), amikor arról dönt, hogy a nyomozási verziók közül melyik az életképes, a rendelkezésre álló bizonyítékok mire alkalmasak (vagy egyáltalán alkalmasak-e bárminek a megállapítására). A bírósági tárgyaláson az ügyész ugyancsak abban hisz, hogy a vád igaz és helyes, és erről meg tudja győzni a bíróságot.

Ismétlem: a büntetőeljárás – mint jogintézmény – valóban nem hit kérdése, de hit vagy meggyőződés nélkül nyomozni, sőt bármit tenni nem lehet (vagy inkább nem érdemes).

A szerző büntetőjogász, kriminalista

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.