A területi mobilitás a hazai fiatalság alapértéke, az ebből származó konfliktusokat próbálja kezelni a Nyugat akkor, amikor a munkaerőpiacába beilleszkedni nem tudó, csak a jóléti segélyekre bazírozókat a legkülönbözőbb ürüggyel kitoloncolja, de akkor is, amikor a szakképzett kelet-európaiakat tárt karokkal fogadja. Saját muszlim népességéből a magasan kvalifikált munkahelyeket feltölteni nem tudja, az őslakos európaiak nem születnek kellő számban, így a rendszer fenntartása csak a bevándorló szakmai értelmiségen keresztül oldható meg.

Ami azonban az egyik oldalon előnyként jelentkezik, az a másikon hátrányként, a demográfiai összeomlást Keleten meggyorsítja a fiatal, szakképzett és magas munkakultúrával rendelkezők kivándorlása. Ahogy számos kelet-magyarországi faluban az idős generáció kerül konfliktusba a jellegzetesen segélyből élőkkel, míg a tanult fiatalok elköltöznek, úgy egész Közép-Európára ez a sors várhat, s csak az a kérdés, hol mikor jutnak el eddig az állapotig.

Az összeomlás pontos ideje megjósolhatatlan, mert több tényezőn múlik, részben azon, változik-e a születések száma, a be- és kivándorlás, s hogy egyáltalán mekkora az alapnépesség. Mindezekre a kormányainknak nem volt és ma sincs semmilyen válasza, pusztán csak sodródnak. Pokol Béla a fenti jelenségek komplexitását megragadva azt javasolja, az EU-val újra kell tárgyalni a dolgokat, most már annak ismeretében is, hogy a keleti kivándorlás a mi összeroppanásunkkal is rászakadhat a Nyugatra.

A felsőoktatás ügye alapvetően egy rendszer fenntarthatóságának kérdése. Olyan finanszírozást kell találni rá, amely hosszú távon önfenntartó, hogy minél inkább azok fizessék meg, akiknek előnyük származik belőle. Ugyanakkor be kell látni, hogy a nemzet egészének is előnye származik a kiművelt emberfőkből, de az alapprobléma az, hogy tömegek kerültek be a felsőoktatásba, és ezt már az állam nem bírja. Hozzátenném még azt is, hogy csak a globális állapotok miatt nem működőképes a jóléti ingyenes oktatás, mert ha a világon mindenütt tömeges és ingyenes volna, egyik ország sem kerülne előnybe a másikkal szemben.

Jelen pillanatban a tömegesség egységes határát 14 és 18 év közt húzzák meg, de miért ne lehetne jóval feljebb? Ez civilizációs kérdés, és lássuk be, itt sem mi diktálunk. A bolognai rendszer is segíti az átjárást egyik országból a másikba, és a diplomák kölcsönös elfogadása is egy olyan integrációs elem, amely egyre inkább az önmagukat fenntartó intézményeket teszi sikeressé, mindezek miatt pedig a jövő a tandíjas felsőoktatásé. A tandíjas rendszer bevezetése felé mozdult el a baloldal, és ezt tette a jobb- is, amikor a keretszámok csökkenését kívánta érvényesíteni.

Miközben tudjuk, hogy a felsőoktatás az egyedüli kitörési pont, szembetaláljuk magunkat azzal a ténnyel is, hogy a minőségi tudással rendelkezők elhagyják az országot, vagyis másfelől meg magunk alatt vágjuk a fát. Minél több embert képez ki a közösség, annál többen mennek el. Ma már a helyzet olyan súlyos, hogy a felső középosztály a gyerekeit eleve a Nyugatnak neveli, identitását ekképp alakítja. Olyan szociológiai törvényszerűség ez, mint az, hogy a jóléti államokban a középosztálybeli nők már nem szülnek átlag 2,1 gyereket, ami a népesség szinten tartását tenné lehetővé. Nincs tehát az a propaganda, ami a gyerekszülési hajlandóságra a bűntudaton keresztül mozgósítana, és nincs az a nacionalista család sem, amelyik gyerekébe bűntudatot akarna plántálni a külföldi letelepedése esetére.

Az állam számára az a kényszerű helyzet jön létre, hogy csak kétféle módon csökkentheti a költségeket: vagy ráterheli a tanulóra, vagy csökkenti a támogatottak számát. Ezenkívül a helyzetet még azzal is orvosolni szeretné, hogy megpróbál röghöz kötni. A nehézséget az okozza, hogy a röghöz kötés épp olyan abszurd, mint ha megmondanák, hogy egy nőnek hány gyereket kell szülnie. Itt a támogatás és a jutalmazás lehetőségei a járhatóbbak, amelyek között az egyén megtalálja az értékrendszerének megfelelő életformát. A nő csak akkor vállal kettőnél több gyereket, ha amúgy is élt benne ez a vágy, és a fiatal akkor marad az országban, ha amúgy sem akart elmenni.

Igaz, már az is nagy eredmény volna, ha a feltételek biztosítottak lennének, s nem kéne menekülni, s nem kéne lemondani a vágyott gyerekekről. Azzal, hogy a kormányzat leépíti a felsőoktatási rendszert, egyben nem teszi lehetővé, hogy hozzáadott értéket előállító, magas tudást igénylő vállalkozások jöjjenek létre. Így – Róna Péter szavaival élve – a „cselédség országává válunk”. Összeszerelő és bedolgozó munkaerőt állítunk elő, igaz, olcsón, vagy olcsóbban, ők kevésbé lesznek mobilak, és inkább itt maradnak, mert ha olcsók, a tőke is idejön őket foglalkoztatni. A kormányok jól látják, hogy az indiai gumigyáraktól a Boschon keresztül az Audiig megbízható, szorgalmas és olcsó munkaerőt keresnek. A marketinget és a fejlesztéseket otthon szeretnék tartani, s ezt mindaddig megtehetik, míg a magasan kvalifikált munkaerő odaáramlik hozzájuk. Az egyenlőtlenség így csak növekedni fog.

S végezetül a speciális, európai perifériát sújtó pénzügyi válságról. Különösképpen Magyarországon, de másutt is szemmel látható az eladósodás, ami annak tudható be, hogy magas hozzáadott értéket a centrum állít elő, míg a periféria csak az olcsóbb összeszerelést végzi, ellenben élni olyan életszínvonalon próbál, mint a centrum, és emiatt eladósodik. A 90-es évek elején a magyarok például boldogok voltak, ha a keleti autóikat le tudták cserélni egy Suzukira, de a 90-es évek második felére már nem akartak Suzukit, miközben semmivel sem kerestek több pénzt, sőt.

Magyarországon tetézi a bajt a svájci alapú kölcsönökből származó lakossági adósságteher, aminek abszurd számait csak a szakemberek, valamint azok ismerik, akik benne vannak. Vagyis jó sokan. Nekik viszont alaposan elment a kedvük a kölcsönfelvételtől, miközben a felsőoktatás diákhitel nélkül nem tartható fenn. De hitelfelvétel nélkül nem jönnek létre magas hozzáadott értékű középvállalkozások sem. Mindennek az alapja tehát a pénzügyi szektor rendbetétele. Ha az rendben, akkor van kellő lehetőség idehaza is, csökken a kivándorlási kényszer, elkezd működni a felsőoktatás önfenntartó jellege stb. stb.

Persze csak ha őszinték vagyunk saját magunkhoz, ha ki merjük mondani, hogy fizetős felsőoktatást szeretnénk, ha ki merjük mondani, hogy a születési számok kedvezőtlenül alakulnak, s ha elfogadjuk, hogy az országban tartani a fiatalokat akaratuk ellenére nem lehet. Ellenkező esetben beindulnak az ördögi körök, s hamarosan a multik is elhagynak bennünket, mert olcsó és megbízható munkaerőt sem fognak itt találni.

A szerző szociológus

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Mindenre van megoldás, főnök! Menjenek velük maguk is, meglátják, hanyatt-homlok fordulna vissza mindegyikük!