Nemrégiben az MVM volt vezére egy interjúban azt állította, hogy Sukoró bábjáték az E.ON gázüzletágának megvételéhez képest. Kézzelfogható cáfolat nincs az ügylettel kapcsolatban, ahogy konkrét számokat sem hoznak nyilvánosságra – így a vita egyelőre homályos és parttalan. Ahogy szinte az összes ilyen adásvétel, bedőlés, amelynek alig van olyan részlete, amelyik nem gyanús. Rengeteg gyanú vesz minket körül, megszokjuk őket, mint a szomszédokat.

Szerintem például – maradván a tópartoknál – annál nagyobb bábjáték, mint ami az SCD balatoni ingatlanjaival történt-történik, nincs sok a repertoárban. Már virágzása idején is rengeteg kétkedő cikk született: több mint harmincmilliárdért vett a cég szebbnél szebb fekvésű telket, céget, műemlék palotát, hogy aztán recsegve-ropogva maga alá temessen mindent, legfőképpen azt a hiteltömeget, amelyet vásárlásaihoz részben vagy egészben felhasznált – ki tudja?

Mindenesetre a Balaton-part turisztikai cégeivel együtt a piaci árnál olcsóbban jutott hozzá a legfrekventáltabb tóparti területekhez az államtól (Siotour), illetve az önkormányzatoktól (Zalatour, Balatontourist), mert grandiózus fejlesztést ígért, de hat év alatt egy kapavágás se történt. A válság nyilván hozzájárult a csődhöz, ehhez képest azonban a cég előremenekült: még 2010-ben is bősz vételi ajánlatokat tett belvárosi épületekre, sőt a Hunguest-szállodaláncra is.

Alig egy évre rá jött a hír, hogy egy 500 ezer forinttal néhány hónappal korábban alapított vállalkozás, a Turisztika Hungária Kft. vette meg a balatoni portfóliót. Hogy mennyiért, az titkos, hogy kik állnak a cég mögött, az még titkosabb. De dőlt tovább a dominó feltartóztathatatlanul, következhetett a felszámolási procedúra, s miközben kártérítési és kötbérperek zajlanak, luxemburgi offshore cégekben az ingatlanbirodalom java, s már fogy a kíváncsiság is. Tehetetlenül széttárt karok, sopánkodó bankok, elárvult telkek, zavaros tulajdonviszonyok és soha vissza nem látott köz- és magánpénzek, mégis, mintha nem történt volna semmi.

Holott az orrunk előtt történik minden. Olvasom a Figyelőben a korábbi versenyhivatali elnök (1998-tól 2010-ig!) interjúját. Nagy Zoltán másfél évig vezethette a MÁV compliance területét, amelyet a társaság új menedzsmentje sürgősen felszámolt. A compliance egység arra hivatott, hogy biztosítsa a törvények és szabályok betartását.

Nos, a beszélgetés döbbenetes, mégsem keltett különösebb feltűnést. Nagy Zoltán pedig nem az a handabandázó, kívülről bekiabáló típus. Az általa elmondottakból világosan kiderül: ahová nyúltak, ott pazarlást, rossz rutint, kényelmes beidegződéseket, piti és égbekiáltó visszaéléseket találtak – meg is szüntették őket. Nem a visszaéléseket – a részleget. (A politika csak a MÁV székházcseréjének visszásságát reklámozza, mert az még az előző kormányzat idején történt.)

Nagy Zoltán szerint úgy alakult a mostani közigazgatás és az állami cégek irányításának legtöbb eleme, hogy foglyává vált jól definiálható érdekcsoportoknak. (…) A mai versenyhivatalról kijelenti: nem tudni, mi zajlik a zárt ajtók mögött, de a végeredmény rendre az, hogy nem versenybarát döntések születnek. Mi van? Egy ilyen nyilatkozat nemrégiben még égzengéssel, földindulással járt volna. Most visszhangtalan. Egy a sok közül. Hallatán valaki talán egy társaságban legyint: „Ez? Bábjáték ahhoz képest…”