Nem meglepő, hogy a rendszerváltás után a kisebbségben a nemzeti jobboldal ért el látványosabb hatást, hiszen ezekben a közösségekben a nemzeti azonosságtudat megőrzése napi szintű dilemma. Felmerül a munkahelyen, a szomszédokhoz fűződő viszonyban, vagy olyankor, amikor arról kell dönteni, hogy magyar nyelvű óvodába írassuk-e gyereket, vagy pedig szerbbe. A válaszok megtalálását számtalan gyakorlati akadály nehezíti: például egyáltalán van-e a közelben magyar nyelvű óvoda.

A döntéskényszer folytatódik az iskoláskorban is, hiszen ezek a döntések befolyásolják a gyermekek további érvényesülését. Gyakran megtörténik, hogy a szülők a nemzeti értékeket radikálisan szem előtt tartva szembekerülnek saját gyermekeikkel, akik – látva szüleik kudarcait, azt, hogy nem tudnak gyarapodni, jobb életfeltételeket teremteni – saját kezükbe veszik sorsuk alakítását.

Ők a nemzeti identitás megőrzését már nem tartják elsőrangú feladatnak, ami még nem jelenti azt, hogy meg is tagadják, csupán a nemzeti identitás puhább változatát választják, ami azonban sokszor belső családi tragédiát idéz elő. Ezek a dilemmák nem a díszbeszédekben, a politikai szónoklatokban jelentkeznek, hanem a „banális” hétköznapi életben. Csupa „apróság”, csakhogy sokszor az apró részletekben rejtezik az ördög.

A gondokat csak fokozza a falvak és a kisvárosok lakosainak egyre tömegesebb áramlása a nagyobb városokba. A legutóbbi népszámlálási adatok Újvidék demográfiai robbanásáról tanúskodnak, míg a többi kisváros, illetve falu lakóinak száma vészesen csökken. Ma közel minden ötödik vajdasági polgár Újvidéken él. Ez cseppet sem örvendetes, azonban úgy tűnik, hogy feltartóztathatatlan folyamattal nézünk szembe. Igaz, hogy a demográfiai robbanást a Boszniából és Horvátországból érkező betelepítettek indították el a kilencvenes években, viszont az is igaz, hogy azután a Vajdaság kisebb városaiból, falvaiból, településeiről érkező fiatalok – magyar nemzetiségűek is – kerestek és találtak itt munkalehetőséget.

A hagyományos családi kötelékeket szétszaggató migrációs folyamatra a fiatalok nincsenek felkészülve, miközben a városi szubkultúra rendkívül agresszív erőtere mágneses erővel hat az újonnan érkezőkre, ami felgyorsítja a hagyományos anyanyelvű kultúráról való lemondást, mely idővel az anyanyelv részleges, majd tényleges elvesztéséhez vezet. A jelenség aggasztó, ám a jelenlegi kisebbségpolitika nem fogalmazott meg kielégítő választ az intenzív migrációs politikára, a kapitalista szabadpiac kihívásaira, a rendkívül kiszámíthatatlan következményekkel járó munkahelyi mobilitásra. A romboló hatású folyamatra a kisebbségpolitika úgy válaszol, hogy „retróba kényszerülve”, valamiféle szigetpolitikát, vidéki bástyaillúziókat táplál.

Ez tükröződik a vajdasági magyar pártpolitika és az újvidéki magyar intézményrendszer kapcsolatában is. A politikusok úgy találták, hogy Újvidék lakosságának robbanásszerű növekedése csökkentette a magyarság százalékarányát (bár ez az arány még mindig nagyobb, mint Pozsonyban, ahol ilyen kivonulási terveket nem szőttek) mire elkezdődött Újvidék „leépítése”, mondván, hogy ezt a terepet a továbbiakban úgysem lehet megőrizni. A következmény drámai lett, ugyanis, az eddiginél erőteljesebbé vált az elemi szintű anyanyelvi oktatás sorvadása, ami néhány év múlva szükségszerűen a középiskola, vagyis a magyar nyelvű gimnázium megszűnéséhez fog vezetni.

Nyomós érvek szóltak a kisebbségi intézmények átszervezése mellett, hiszen egy régi igazságtalanságot szüntet meg (a második világháború utáni újvidéki politikai és kulturális centralizmus a vidéki kulturális élet stagnálását idézte elő), ám az eredmény ellentmondásos. A szerbiai választások után Újvidéken a szerb nemzeti jobboldal került hatalomra, ugyanúgy, mint köztársasági szinten. Első újításaként a városi közlekedési vállalat autóbuszainak kijelzőin a menetirányt is cirill betűkkel jelzik. Ez törvényes, hiszen Szerbiában a hivatalos írásmód cirill betűs, mégis érdekes, hogy az ország fővárosában, Belgrádban, nem szánták rá magukat erre a lépésre, kizárólag a multikulturálisnak nevezett Újvidéken tették meg.

Ugyanakkor az újvidéki városvezetőség erélyesen elutasította a magyar feliratokat, mondván, hogy erre csak abban az esetben lenne lehetőség, ha a magyar nemzetiségű városlakók lélekszáma elérte volna a 15 százalékot. Tény, hogy a hiányosnak mondható szerbiai kisebbségi törvény 15 százalékot ír elő, azzal a homályos kitétellel, hogy örökölt jogokat tilos visszavonni. Csakhogy ebben és sok más hasonló esetben politikai vita tárgyát képezi az örökölt jogok definíciója. A magyarok lélekszáma a Vajdaságban már az új kisebbségi törvény meghozatala előtt 14, 28 százalékot tett ki, a 2011-es népszámlálási adatok szerint ez az arány 13 százalék az újvidéki önkormányzati testület döntésének mércéje szerint a Vajdaság már a kisebbségi törvény meghozatalakor megszűnt multikulturálisnak lenni.

A jelenlegi kisebbségpolitika sérülékenysége a nagyobb városokban mutatkozik meg. A kisebbség lélekszáma nemcsak fogyatkozik, hanem a közösség egyre inkább kiszorul a centrumokból. Amikor pedig a kisebbség peremre szorul, akkor már veszett ügyről beszélhetünk. A peremre szorulás nemcsak az átlagemberekre van hatással, hanem a kisebbségi elitre is. Főleg a természettudományokban, az egyetemeken, a tudományos intézetekben működik egy igen tevékeny kisebbségi elit. Tudósokról, orvosokról, mérnökökről van szó. Amennyiben ők nem vándorolnak ki Nyugatra, vagy nem települnek át az anyaországba, akkor kénytelenek anyanyelvi szinten elsajátítani a többségi nyelvet, azaz szerbül írják meg szakmai dolgozataikat, szerb szakmai folyóiratokban publikálnak, hiszen ettől függ a további szakmai előmenetelük.

Belőlük lesznek a kétkultúrájú magyarok, akik magyaroknak vallják ugyan magukat, és szorosan együttműködnek a magyarországi kollégákkal, intézményekkel, ám nem tud mit kezdeni velük az új magyar nemzetpolitika. Ez a szakmai elit főképp a nagyobb városokban, így Újvidéken tömörül, viszont ha elsorvad a magyar nyelvű oktatás, akkor gyermekeiket szerb nyelvű elemi, illetve középiskolákba íratják. Az újvidéki kulturális intézmények elsorvasztása folytán éppen ez a magasan képzett réteg veszti el azokat a tereket, amelyek segítségével még kötődik a magyar kultúrához és a magyar nyelvhez.

Be kell látnunk, hogy a posztkommunista térségben zűrzavaros, a vadkapitalizmus pecsétjét viselő urbanizáció indult be, melynek vesztesei a kisebbségi közösségek lesznek. Ennek kéne elejét venni. A jelenlegi, hagyományelvű identitásvédelmi kisebbségpolitika lehet ugyan tiszteletre méltó, de a számadatok tükrében ez nem elegendő. A rendszerváltás utáni húsz esztendőben vészesen fogyatkozott a külhoni magyarság lélekszáma, mert a rendszerváltás felkészületlenül érte a nemzetpolitikát. A rendszerváltás után a kisebbségek – függetlenül az anyaországi választási eredményekről, illetve attól, hogy milyen kormány van hatalmon Magyarországon – a nemzeti jobboldal retorikájában bíztak, amely azonban nem hozta meg a kívánt eredményt.

A 2011 és a 2012 közötti időszakban mintegy 300 000 magyar „tűnt el”, ez azt jelenti, hogy a jelenlegi kisebbségi politika alapos reformra szorul, vagyis tudatosítani kell, hogy nem a szocialista, hanem a kapitalista, nem az önkényuralom, hanem a többpártrendszerű demokrácia feltételei szabják meg a lehetőségeit, továbbá nem kizárólag az állam irányítása a mérvadó, hanem a szabadpiac is. A magyar jobboldal valóban szem előtt tartja a nemzeti érzést, de megelégszik a „tisztaszoba diskurzusával”. Az új világ új tényeivel szembekerülve, ha e tények nem idomulnak ehhez a diskurzushoz, nem mondhatja, hogy annál rosszabb a tényekre nézve. A rendszerváltás utáni nemzeti diskurzus két ponton igen sérülékeny: nem eléggé veszi figyelembe a modern világ változásait, a modernizációt, és nem veszi figyelembe a nemzeti azonosságtudat szociális dimenzióját, amely sokkal kisebbségben élve meghatározóbb, mint az anyaországban.

A kisebbségen belül mindinkább elmélyül a szakadék a gazdag és a szegény magyarok között, a nemzeti közösségből való kiszakadásnak döntő mértékben szociális okai vannak. A „híg magyarok” emlegetése helyett többet kellene gondolni a szegény magyarokra. E téren a magyar nemzetpolitika sokat tanulhat(na), például Illyés Gyulától is. Persze a magyar baloldalnak is – melynek amúgy is csökkent a szociális érzékenysége – lenne mit elsajátítani. A kisebbségben a nemzeti érzés összefonódik a szociális státussal. Az anyaországban ez még úgy-ahogy elválasztható, a kisebbségben azonban nem. Úgy is mondhatnám, hogy az osztályhelyzet pecsétje – a nemzetállami reneszánszukat élő, a többségi etnikai protekcionizmust is igénybe vevő újkapitalista államokban – a kisebbségi létforma egyik fontos meghatározója.

Ha ezt szem elől tévesztjük, akkor egy széles, kisebbségi tömeget nem fog tudni megszólítani a hagyományos nemzetpolitika. A Vajdaságban például, a Magyar Nemzeti Tanács megválasztásakor mindössze 70 000 magyar voksolt, ami a szavazatra jogosultak egyharmadát teszi ki. Ez arra utal, hogy a kisebbségben létezik egy többség, a néma tömeg, amelyet a jelenlegi uralkodó nemzeti diskurzus nem képes megszólítani. Ugyanakkor a baloldalnak nagyobb érzékenységet kell mutatnia a kisebbségi nemzeti azonosságtudatért vívott küzdelem iránt. Jászi Oszkár Trianon után nem irredenta álmokat szövögetett, hanem a kisebbségi politikai és kulturális autonómiát tartotta az egyetlen járható útnak. Gondolatai a baloldal részére sohasem voltak aktuálisabbak, mint ma.

Belgrádi légköri jelenség – a városokba irányuló migráció szétszaggatja a családi kötelékeket