Hunok az unió perifériáján
A híres Monty Python társulat tagjaként Jones volt annak a hajdani kultuszfilmnek, a Gyalog galoppnak a szövegírója és társrendezője, amelyben egy fehér szőrű, vérengző nyúl kaszabolta sorra a barbárok ellen harcba induló Artúr király nem túl hősies lovagjait, így kész szerencse, hogy a BBC televíziónak 2006-ban forgatott alkotásában kesztyűs kézzel bánt velünk.
A Barbárok a Római Birodalomra törő ázsiai népekről a nyugati hagyományban alkotott igencsak negatív képet igyekszik árnyalni, hiszen az ottani közvélemény máig őket tartja felelősnek a birodalom megdöntéséért. Jones A hunok című részben azt nem cáfolja, hogy az ötödik századi Európát végigdúló Attila a korabeli európai rendet veszélyeztette, mivel a világ – azaz a Római Birodalom – ura akart lenni, ám feltételezése szerint valójában csak egy saját jogrendszerrel, „államigazgatással” nem rendelkező, sajátos szövetség vezetője volt, amely abból élt, hogy „védelmi pénzt” kért a rómaiaktól, s ha nem kapott, a perifériáról betörve rabolt magának.
Szemében a hunok a történelem addigi legfejlettebb civilizációjának az adófizetést elvető pogány alternatívája, egy Róma-ellenes életstílus megtestesítői voltak, akik nem éppen tisztességes eszközökkel fenntartott hatalmukat valójában a zsarolási pénzeknek köszönhették. Megközelítésmódja ironikus, de a film narrátoraként, tapintatosan, egyetlen szóval sem említi, hogy a magyarok a barbárok közt is legcivilizálatlanabbnak tartott hunok leszármazottai lennének, bár a témából adódóan a háttérben többnyire meg nem nevezett alföldi helyszínek szerepelnek. A rendező-narrátor Jones a mai magyarokra vonatkozó egyetlenegy ironikus megjegyzést azonban megenged magának.
Ha a hunok tárgyi emlékei elvesztek is, „a szellemiség azért jelen van” – jegyzi meg, miközben a felvételeken hátrafelé nyilazó, hagyományőrző ifjú magyar lovasok láthatók, de filmje végül a budapesti Szoborpark néhány művének bemutatásával a barbárok és a szovjet birodalom európai hódításai közt vont párhuzamot, és a problémát nem feszegette tovább.
Pedig megtehette volna, hiszen a tizenkilencedik század végén a polgárosodásról lemondó dzsentri osztály által terjesztett hun-magyar rokonság tudományosan megalapozatlan teóriája már a film forgatása idején, 2005-ben is erősen terjedőben volt, s a helyzet azóta csak romlott. E történelmietlen elmélet szerint Attila a magyar nemzetkarakter vonásainak megtestesítője, s ezt az ideált védeni kell az önző Nyugattól. Az ez utóbbi elutasításán alapuló Kelet felé fordulás a Horthy-korszak nacionalista kurzusíróinak tananyagba emelésével a kulturális hagyománynak hamarosan hivatalosan is része lesz.
Nemsokára Tormay Cécile tatárjárás idején játszódó regényének főhősétől tanulhatják majd meg a középiskolások, hogy az elsajátításra méltó értékek Keletről származnak, hiszen az ősi magyar (= keleti) szellemiséget képviselő Ung elment ugyan a keresztény Európába, de az ott tapasztalt szabadosság, a tekintélytisztelet hiánya miatt „mérhetetlenül megvetett franciát, navarrait, burgundiabelit, svábot és egyéb népeket”. A jövő diákjai már tizenévesen magukévá tehetik annak az úri középosztálynak a világnézetét, amelyik egyetértett Magyarország részvételével az első világháborúban, s többek közt épp a fent idézett, Az ősi küldött című művel igyekezett felkészíteni a lakosságot a következőben való részvételre.
Ez a politikai elit, miközben két világháborúban is a nyugat-európai polgári demokráciák ellen harcolt, mégis Európa elismerésére vágyott. Félelme a modernizációtól Nyugat-ellenessé tette, ezért fennen vallott kereszténysége ellenére az európai népek emlékezetében féktelenül vad és faragatlan barbárokként számon tartott „pogány” hunokban tisztelte a magyarok elődeit, és nem értette, hogy az ország évszázadok alatt megszerzett presztízse az első világháború idejére miért veszett el.
Ez a magyar politikát a huszadik század első felében irányító feudális réteg már csak azért sem lehetett képes az országot Nyugat-Európába integrálni, mert a modern európai rendet megalapozó felvilágosodás eszméit, a francia polgári forradalom Emberi és polgári jogok nyilatkozatának alapelveit – „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak” – soha nem tudta magáévá tenni. Képviselői annak a Habsburgok reformjainak ellenálló nemességnek szellemi utódai voltak, amely Dugonics András a szlovákok alsóbbrendűségét hirdető bestseller regényéért, az Etelkáért lelkesedett akkor, amikor Európában Voltaire és Rousseau eszméi terjedtek.
Ez a felvilágosodás ellenére megőrzött etnocentrikus szemléletmód tette a számukra magától értetődővé, hogy az 1930-as években Az ősi küldöttben a magyarok vélt erkölcsi fölényét dicsőítő Tormayt jelöljék az irodalmi Nobel-díjra. Nekik köszönhető az egész társadalmat átjáró antiegalitárius, feudális mentalitás, melynek következtében a második világháború előtti Magyarország nem lehetett része a fejlett Európának, miként immár más okokból, a szovjet elnyomástól sújtott 1945 utáni sem. ’56 után Horn Gyula vasfüggönyt lebontó gesztusa volt az első lépés a jó imázs visszaszerzése és az integráció felé, de az elmúlt évek intoleráns és kirekesztő nacionalizmusa, a demokratikus jogok, a (sajtó)szabadság megnyirbálása odavezetett, hogy a kivívott presztízs újra elveszett.
Magyarország, melyet ismét jobboldali kormány vezet, száz éven belül harmadszor feszül – ezúttal az egyesülésre törekvő – Európának, amelynek értékrendjénél a sajátját már megint különbnek tartja. Pénzt adjon az Európai Unió, mint Attilának a Római Birodalom, s ha nem elég, elveszi a bankoktól, multiktól – de demokratikus, egalitárius, antirasszista eszméitől vonakodik. Az elismerésére mindamellett vágyik – erről tanúskodnak a nagykövetek és kormánytisztviselők nyugati lapoknak küldött, sértett hangú olvasói levelei.
Mindnyájunknak tudatosítanunk kellene, hogy a nyugati értékek elutasításával a Nyugat megbecsülését az ország soha nem fogja kivívni. A két világháború közti keresztény úri középosztály ahistorikus, nacionalista szemléletmódját átvevő mai jobboldali politikai elit, ami vélhetően azért fordul a múlt felé, mert ugyanúgy tart a modernizációtól, mint a magyar politika tizennyolcadik század végi és a huszadik század eleji irányítói, addig nem reménykedhet Magyarország felemelkedésében, amíg a felvilágosodás szellemi örökségét maradéktalanul magáénak nem vallja. Azt, amivel nem egyeztethető össze más népek lenézése – bármennyire igazságtalan volt is Trianon –, a cigányok kirekesztése és az antiszemitizmus.
A feudális mentalitás feléledéséből a baloldalnak pedig az a tanulság kínálkozik, hogy nem elég szegregációt megszüntető iskolai oktatást bevezetni, hanem a bőkezűen támogatott kultúra és oktatás segítségével, hosszú év(tized)ek következetes, szívós munkájával az egész lakossággal el kell fogadtatnia a nyugati gondolkodásmódot. Szellemi felzárkózás nélkül hiú ábránd beljebb jutni a perifériáról.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.