„Alig pár napja, hogy ország-világ láthatta, ahogyan Orbán Viktort az Aranylabda-átadáson üdvözli a FIFA-vezetés, ahogyan a Puskás-díj átadását ünneplik a meghívottak és a televíziókon keresztül a világ. Ám a magyar miniszterelnöknek sem mondták meg, hogy már régen elkészült a verdikt egy megmagyarázhatatlanul súlyos büntetésről.”

• Miért kellett volna tájékoztatni a díjátadó gálán miniszterelnök urat a döntésről? Ismereteim szerint díszvendég volt, rangjának megfelelően fogadták. Tudjuk és a FIFA-nál is tudják, hogy futballszerető ember, befolyása is van a hazai fociügyek alakulására, de ismereteim szerint hivatalos tisztsége a magyar labdarúgás legfelsőbb vezetésében nincs. Egy jó hangulatú ünnepi rendezvényen egyébként sem szokás érzékeny és bonyolult testületi döntés tartalmát, valamint annak indokait ismertetni.

• Min változtat(na), ha miniszterelnök urat tájékoztatták volna az ítéletről ott és akkor? Szerintem semmin. Ugyanis esetünkben nem a tájékoztatás helyszíne, időpontja és módja, hanem a szankció mértéke, oka, magyarázata és nem utolsósorban a megfelelő tanulságok levonása a lényegbevágó. Gondolom, a számunkra kínos-kellemetlen döntés elleni fellebbezésről sem ő döntött, hanem a sportág vezető testülete.

• Főszerkesztő úr megmagyarázhatatlanul súlyos büntetést említ. Itt nem kell sokat írnom: megmagyarázták, de alaposan. A világ egyik legtekintélyesebb sportszervezete és annak tisztségviselői nem tolerálják a labdarúgó-stadionokban (is) meghonosodó rasszizmust és huliganizmust. Sem itt, sem máshol. Helyesen. Erre van jogosítványuk és eszközük. Jó lenne, ha az ordenáré rasszista megnyilvánulást itthon más nyilvános rendezvényen (tüntetés, tömeggyűlés stb.) is üldöznék, és hatékonyan fellépne ellene valamennyi olyan szervezet, amelynek tekintélye és eszköze is van a nem kívánt jelenség visszaszorítására. A FIFA a labdarúgás közegében ilyen szervezet; nem mondható rá, hogy „gittegylet”. Szabályokat hoz, és igyekszik azokat betartatni – szerte a világon. Mi sem lehetünk kivételek. Ettől függetlenül: természetesen sok futballszerető honfitársammal együtt én is őszintén kívánom, hogy a meccset a helyszínen láthassák a nézők (a fellebbezés legyen eredményes), mivel

1. igazi foci telt házas stadion nélkül nincs,

2. az izgalmas selejtezősorozat végeredményét ne befolyásolhassa a nemzetközi szövetség beavatkozása (esetleges hazai vereség esetén magyarázkodásra is jó alap lehet a zárt kapus meccs),

3. a köztéren való kivetítés több és nagyobb kockázatot rejt magában, mint a Puskás Ferenc stadionban megrendezett meccs. (Gondoljunk csak néhány szélsőséges csoport megjelenésére, a terület megfelelő elkerítésére, ellenőrzésére, a nem odavaló személyek kiemelésére stb.)

De akár zárt kapus, akár „kivetítős” lesz a meccs, egy biztosan nem spórolható meg, mégpedig az, hogy jogi, informatikai és rendvédelmi eszközök segítségével, tűzzel-vassal száműzzék a mosdatlan szájú skandálókat a magyar stadionokból (is). Nem jövőre, hanem azonnal! Amíg ők minden hétvégén a tribünön aljas és undorító mondatokat kurjongathatnak, addig jó érzésű ember nem megy szívesen mérkőzésre. Pláne nem a családjával. Nemcsak úgy ímmel-ámmal szorítsuk ki őket a pályákról, hanem bélyegezzük is meg őket: ti nem vagytok szurkolók, ti nem tartoztok közénk, a labdarúgás szerelmesei közé. Távoznotok kell!

„Azóta azt találgatjuk, hogyha a fellebbezésünk után is marad a stadionbezárás, mit tehetünk. Egyet: dühből verjük Romániát! Ha játékosainkban kellőképpen lobog a tűz, akkor az üres lelátók előtt állunk bosszút az odaát kitett feliratért (feliratokért, a kifütyült Himnuszunkért, a megannyi atrocitásért) s persze ezért a döntésért.”

• Én pedig gyorsan azt mondom: félre az indulattal, félre a dühvel, félre a bosszúval! A higgadt gondolkodás nem zárja ki a magyar virtust és az elszántságot. Elegáns, technikás és sportszerű játékkal tegyük a román csapat számára „feledhetetlenné” az estét. A sportbarátság jegyében és Hajrá, magyarok! kiáltással lepjük meg őket három „apró” góllal. Ez ad majd erőt és önbizalmat a bukaresti visszavágóra, bármi is legyen az ottani transzparenseken. A reményem szerinti győztes mérkőzésünk után a pályáról lekocogva mezcserét és férfias kézfogást szeretnék látni: ha vannak nézők, ha nincsenek. És akkor is legyen kézfogás és mezcsere, ha véletlenül kikapunk egy-két góllal. Március 22-én a meccs elveszíthető, a (sport)tisztességünk viszont nem.

Persze lehet bosszúálló hangulatot gerjeszteni, főleg, ha labdarúgóinkkal (vagy az ellenfél tagjaival) már a meccs előtt „vért itatnak” és a közhangulatot formáló média futballháborút vetít előre. Ha tényleg le akarjuk győzni a román labdarúgó-válogatottat, akkor nagyon is indokolt a „hideg fej”. Tehát ne korbácsoljuk fel labdarúgóink indulatait már a meccs előtt; ellenkezőleg: biztassuk őket taktikus, nyugodt és a fair play szellemének megfelelő játékra. Csak tehetségen és kemény munkán alapulhat a sikerünk, dühön és bosszún semmiképpen. Meggyőződésem, hogy a világot és az országunkat jól ismerő magyar focistákat nem vezérli a bosszúvágy, hiszen a pályán lévő román válogatott játékosok csupán sportbéli riválisok. Nem többek, nem kevesebbek. A labdarúgás igazi játék, a világ legnépszerűbb játéka, és soha nem a bosszú eszköze!

Végül a legfontosabb. Hajrá, fiúk! Játsszatok felszabadultan, hajtsatok, legyetek elszántak, és piros-fehér-zöld lelketeket ne hagyjátok az öltözőben!

P. S.: A fenti írást a SPORT Pluszban szerettem volna megjelentetni. Válaszra sem méltattak.

A szerző szurkoló

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.