Idestova egy emberöltőnyi időt hagytunk magunk mögött azóta, hogy Európában a szovjet típusú gazdasági és társadalmi berendezkedések Moszkvából kiindulva mindenütt összeomlottak, és elindultunk azon az úton, amelyen elérkeztünk mai helyzetünkbe. Egy emberöltő, huszon-valahány év nagyon sok ahhoz képest, hogy mi, emberek nem egészen három emberöltőnyi időt élünk. Ha pedig e negyedszázad vége felé abban nincs vita, hogy országunk és lakóinak egzisztenciája nincs jó állapotban, akkor egy magát értelmiséginek tudó ember nem térhet ki a napirenden lévő ügyek és bajok megvitatásán túlterjeszkedő kérdés elől: járható úton vagyunk?

A huszadik század második felében sok ország indult el a perifériáról vagy a félperifériáról (ahovámi is tartozunk) a gazdasági felemelkedés útján. A sikeresek közül sok fejlődésének és gazdaságimegerősödésének egy szerencsés pillanatában rátért a politikai demokrácia útjára is. Arra azonban soha sehol sem volt (és nem is lesz) példa, hogy a gazdasági romlás, a lecsúszás viszonyai között kiegyensúlyozott politikai demokráciát sikerült volna teremteni. Márpedig a rendszerváltozás Magyarországon (de nem csak itt) olyan gazdasági összeomlással járt együtt, aminek a következményei ma is életünk meghatározó feltételrendszerét jelentik.

Nem Antall József és nem Horn Gyula, nem Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor a fő felelőse mindannak, ami ma nincs rendben, hanem azok a külső feltételek, melyek a lényegét képezik a változásoknak. A Bush-éra Amerikájának egy ottani minősítés szerint is markánsan jobboldali szervezete, a Hudson Alapítvány készítette el és tette Antall miniszterelnöki íróasztalára azt a gazdasági kényszerpályatervet – a Kék Szalag Bizottság „ajánlásait” –, aminek nyomán eltűnt egymillió munkahely, töredékére zsugorodott az ipar, a mezőgazdaság, és eközben még végbement a privatizációnak is az a változata (kárpótlási jegyek és vidékük), ami az intézményesült korrupció mindmáig legnagyobb tétele.

Megtépázott és alig-alig tápászkodó állapotban volt a gazdaságunk, amikor másfél évtizeddel a rendszerváltozás után bekerültünk az Európai Unióba. Kontinensünk nagy és biztosabb jövőnk zálogát is jelentő integrációja éppen ebben a történelmi időszakban került válságba, ami azóta is tart. A magyar társadalom ezért nem éli ezt meg sikerként. Holott elementáris érdekünk, hogy megtaláljuk a helyünket az unióban. A fentebb vázolt előzmények okán kínlódunk azzal is, hogy noha tényleg jelentős pénzeket kapunk az uniótól, az ország tőkeforgalmi mérlege mégsem kedvező: több megy ki most is, mint amennyi bejön, mert túlsúlyosak gazdaságunkban az olyan vállalatok, melyek profitjukat folyamatosan kiviszik.

A magyar értelmiség nagyobbik része talán ma is úgy véli, hogy a rendszerváltozás lényegét a kerek asztalok körül alkudták ki a részvevők, azóta pedig a parlamentben dőlnek el a fontos kérdések. Értelmiségünknek egy jóval kisebb része ugyan kezdettől tudta, hogy a külső tényezők a meghatározóak, de úgy vélte, hogy ami Nyugatról jön, azt el kell fogadni, mert az jó, de biztosan jobb, mint amiben korábban éltünk. Ebből az következik, hogy ha az értelmiség meg akar felelni véleményvezetői kötelezettségének, akkor előbb önmagát cselekvőképes állapotba kell hoznia. Ennek nem képezheti az intellektuális magját semmiféle dac, szembehelyezkedés a nagyokkal és befolyásosokkal. Velük nem vitatkozni kell, hanem megnyerni őket. És mindig, minden helyzetben annak tudatában, hogy alig tízmilliónyian vagyunk, és mindig is csak éppen ennyi figyelemre számíthatunk.

Az Amerikából küldött cikk szerzője lehetségesnek tartja, hogy az értelmiség rászorítsa a politikusokat a felismert szükségszerűségek elfogadására. Én ebben kételkedem. A véleményvezetők – ha értelmiségiek – a társadalmat tudják rávezetni arra, hogy a felkínálkozó politikusok közül kit bízzanak meg a hatalom gyakorlásával.

De valójában mi várható el a magyar értelmiségtől?

Tapasztalataim szerint a magukat értelmiséginek valló vagy annak vélő embereink túlnyomó többsége nem baloldali. Ennek történelmi okai vannak. Ez tehát nem azzal kezdődött, hogy 1990-ben az MDF, 2010-ben pedig a liberális ifjúkból – úgymond – nemzeti konzervatívvá mutált párt győzött a választásokon. Ezt például Kádár János is pontosan tudta, amikor konszolidációs politikájának egyik alaptételét úgy fogalmazta meg, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”.

Mi késztetheti ezt a nemzeti és nem kapitalista elkötelezettségét hangsúlyozó többséget, hogy kidolgozza előbb önmagának, aztán a társadalomnak is azokat a realizálható építkező elképzeléseket, amikhez kiválasztódnak a politikusok? A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy csak a beismert kudarc okainak a felismerése. Példákat mondanék.

A II. világháborút követő legelső időszakban az összeomlott német birodalom helyén valamit fel kellett építeni. Egy mélységesen konzervatív, öreg politikus, Konrad Adenauer az iszonyú kudarc nyomán felismerte, hogy a polgári társadalom megmentésének ára a szakítás a nacionalizmussal és a kapitalista gazdaság szerkezeti mélységű reformja szociális komponenssel. Az ország kárvallott értelmiségének zöme fenntartásokkal, de támogatta. Az eredmény ismeretes.

Az ugyancsak a II. világháborúban nacionalista politikusok által csődbe vitt Franciaország a háborút követően több mint egy évtizedig képtelen volt megszabadulni gyarmatosító múltjától. Amikor már minden recsegett és ropogott, igen nagy, már-már diktátori hatalmat kapott egy konzervatív patrióta, de nem nacionalista tábornok, De Gaulle, és vezetésével Franciaország talpra állt. Hosszú időn keresztül megkapta ehhez a francia értelmiség minden rétegének a támogatását. A baloldalét is!

Ha ma Lengyelország gazdasági építkezése az egykori keleti tömb országai közül a legsikeresebb, akkor ebben meghatározó szerepe van annak a konzervatív értelmiségi vonulatnak is, amelyik önmagával vívott hosszú és olykor nagy veszélyeket is felidéző küzdelemben a realista megoldások felé fordult, és hatalomra segítette a nemzeti liberális Tuskot. Megértette, hogy nincs más út az ország előtt.

Mélypontra jutottunk, vagy még borúlátóbban, annak közelébe. Egy januári közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy az emberek 94 százaléka szerint az ország gazdasága rossz állapotban van, és 78 százalékuk szerint a helyzet idén tovább romlik. Harminckét vizsgált ország közül csak a görögöknek van borúlátóbb véleményük.

Igazi, a társadalom egésze által érzékelt gazdasági növekedés nélkül a polgári demokrácia intézményrendszere, a fékek és az egyensúlyok megértett és elfogadott rendje nélkül Magyarország zárójelbe kerül. Az a szövetségi rendszer, amelynek ma tagja az ország, nem tankokat küld, ha a szabályok elvárt betartásának folyamatos megszegését érzékeli. Módszerei kifinomultabbak, de nem kevésbé hatékonyak. Ennek megértése és megértetése jellegzetesen értelmiségi feladat.

Végül egy éppen megint aktuális példa: az ügyészség elutasította az egyik újnyilas parlamenti képviselő brutálisan rasszista parlamenti megnyilvánulása ellen tett feljelentést, mert hatályos törvényre hivatkozva nem tudott megállapítani bűncselekményt. Feltételezem, hogy az ügyész szabályosan járt el.

Ha a konzervatív értelmiség nem áll neki haladéktalanul törvényeinknek a minden más szövetségesünknél hatályos antifasiszta rendjéhez való felzárkóztatásának, hanem hamis vagy gyáva lojalitásból hallgat, akkor aktuális lesz egy régi katonai parancsszó:

Térdre, imához!

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.