Egy pillanatra félretéve az író rémképeit: a nemzetet, a népet, a kulturális közösségeket, nézzük meg, hogy mit is ajánl helyettük. Nehezen tudom értelmezni az írása kontextusában használt „univerzalizmus” kifejezést, ami filozófiában inkább az általános érvényességű igazságokra szokott vonatkozni, vagy az „egalitarizmus” fogalmát, ami inkább a jogegyenlőséget szokta jelenteni. Hogyan következik az univerzális emberi jogokból és a humanista eszmerendszerből az „egyének egymás melletti sokszínűsége”? És valóban azt tartaná ideálisnak az író, hogy egyáltalán ne legyenek emberi csoportosulások, csak egymás mellett élő egyedek? Akármilyen színesek is lennének ezek, ha kívánsága szerint összeturmixolnánk mindenkit, abból csak egy szürke pép maradna! Hogy lenne klezmer zsidók nélkül, flamenco andalúzok nélkül, megrázó andesi zene quechuák és aimarák nélkül, vagy magyar népdal magyarok nélkül? Ez is felérne egy horrorfilmmel!

Hála Istennek nincs az a horrorfilmbe illő, szélsőséges politikai nézet, amely az évezredek alatt kialakult emberi csoportosulásokat el tudná tüntetni, egyszerűen azért nem, mert létezésük a természet rendjéhez tartozik. Az evolúció azért alakította ezeket ki, mert az ilyen közösségek életképesebbek a belső szolidaritásuk kovásza miatt, mint az egymás mellett élő egyedek egyvelege. A történelem persze többnyire ezeknek vagy ezek társulásainak a súrlódásáról szól, és az is igaz, a hogy a nép fogalma vagy a nemzeti érdek félreértése vagy az ezekkel való visszaélés nem egy tragédiához vezetett a múltban. Azt is elfogadom, hogy sok zöldség hangzik el manapság a népi vagy nemzeti eszmékre való hivatkozással. De ebből nem következik sem az, hogy e csoportosulások homogének, vagy feltétlenül kirekesztők lennének, vagy hogy nem hordoznának védelemre érdemes értékeket. Horrorfi

lm-recenziónak ennyi talán elég is lenne. Ellenben az idézett írás felvet egy aktuálismagyar politikai kérdést, amely a magyarok esetében különös fontossággal bír, és amelyben érdemes lenne tisztán látni.

Szabó Zoltánt idézve (Diaszpóranemzet, Osiris, 1999, 19. old.) „Nemzet vagy nemzetiség dolgában kétféle gondolkodás lehetséges.” Az egyik szerint „a magyarság nem a magyar ország lakosaiból tevődik össze, hanem minden magyar »jellemet, képességeket, szellemet« mutató emberből, akárhol éljen is”. Tehát ez olyan gondolkodás, amely „minden olyan EMBER-t számon [tart], aki magyarnak tekinthető. A másik a magyar ország határai közé szoruló, egy helyhez kötődő TERÜLET-tel vet számot. S azokkal, akik ezen a területen élnek. Ez a TERÜLETI szemlélet feleannyi magyart küszöböl ki, hagy homályban vagy taszít homályba, mint amennyit magába foglal.”

Úgy tűnik, hogy Marsovszky Magdolna inkább a területi gondolkodás híve, hiszen azt írtja, hogy „éppen az etnikai nép- és kultúrafelfogás az, amely etnopolitikai mobilizáló (vagyis kirekesztő) jellege miatt könnyen a társadalom radikalizálódásához vezet”. Pedig ha a potenciálisan kirekesztett emberek számát szeretné csökkenteni, akkor inkább az embercentrikus és nem a területcentrikus gondolat mellett kellene kardoskodnia, mert nehezen képzelhető el olyan országhatárokon belüli kirekesztés, amely több embert rekesztene ki a magyarságból, mint az új országhatárokon kívül élő magyarok kirekesztése tette a trianoni béke és 2010 között. Nem tudom, hogy mitől lenne antidemokratikus a magyar állampolgárság visszaszolgáltatása azoknak vagy azok leszármazottainak (egyébként nem csak magyaroknak), akiktől az erőszakkal elvétetett.

Ami pedig a radikalizálódási veszélyt illeti, azt hiszem, hogy Marsovszky Magdolna téved. Szabó Zoltán a következőt írta az idézett művében: „a nemzeti identitás tudat alá vagymögé szorítottságából születik az, amit nacio nalizmusnak [mondanak], hiszen a nacionalizmus – [ahogy] Isaiah Berlin angol nyelven egyedülállóan elfogulatlan [módon meghatározta] – nem egyéb, mint »a nemzeti tudat fellángolása, gyulladásos állapota, amely lehet és volt több alkalommal békés is, türelmes is. Ezt az állapotot, úgy rémlik, általában sebzettség váltja ki, a kollektív megalázásnak valamilyen jelentkezése.« Annak az elnyomása vagy elfojtása, ami a tudatban nemzeti, mélyebb s mérgezőbb sebet üthet ott, ahol a nemzetiség a maga országában él, [ahol] az állam nyelve az anyanyelve, s a sebláz, amit az ilyen sérültség ki szokott váltani, nem ott sugalmaz fékevesztett félrebeszélést, ahol a nemzetiség kisebbség, hanem ott, ahol többség, és államot alkot.”

Azt, hogy az oroszmegszállás alatt a magyar nemzeti öntudatot a hatalom igyekezett elfojtani, kénytelenek voltunk eltűrni, de az, hogy az utódpárt és koalíciós partnere is erre igyekezett, az sokaknak bicskát nyitott a zsebében. Ezt Marsovszky Magdolna is sejthetné: „Ez az etnomobilizálási képesség és húzóerő tette lehetővé, hogy 2010-ben a deklaráltan népnemzeti kormány ekkora többséget kapjon.” A következő félmondatával is egyetértek: „Ebben az értelemben a rendszerváltás óta eltelt időszakban hatalmon lévő összes kormány kultúrpolitikája hozzájárult a mostani helyzethez”, csakhogy nem azért, mint ő írja, „mert nem változtatta meg az etnikai szemléletet, és hagyta, hogy az a társadalmat egyre jobban átitassa”, hanem pont ellenkezőleg, mert nem változtatott élesebben a magyar öntudatot elnyomó megörökölt beidegződéseken.

Az előbbiek alapján azt kell mondanom, hogy sokakban pont a Marsovszky Magdolna-hangvételű írások idézhetnek elő radikalizálódási reakciót, mert olyan álláspontot képviselnek, amely a magyarság jelentős részét kirekesztené, és a magyar öntudatot kigyomlálná. A kormányváltásban reménykedő politikai erőknek pedig azt javasolnám, ne hagyják, hogy csak a kormánypártokra vagy a radikális szélsőségre szavazhasson az, aki eleget szeretne tenni a nemzeti szolidaritás erkölcsi parancsának.

*A szerző közgazdász.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.