Ahogy közeledünk Nagy-Britannia 1973-as közös piaci csatlakozásának negyvenedik évfordulójához, csupán egyetlen járható útja van annak a bonyolult belpolitikai kérdésnek, amelyet brit Európa politikának nevezünk. A westminsteri parlament három fő pártjának – konzervatívok, munkáspártiak és a liberális demokraták – vezetőire vár, hogy állást foglaljanak, miszerint majd akkor tartsanak nyílt népszavazást arról, hogy London maradjon vagy kilépjen-e az eurózóna válságából kilábaló, annak nyomán újraalakuló Európai Unióból, amikor tisztázódtak, hogy abban milyen feltételek várnak Nagy-Britanniára. Mivel úgy tűnik, az eurózónát Merkel módra – ha csak meglehetősen lassan, lépésről lépésre is, de – megmentik, s mivel Nagy-Britannia helyzete majd csak akkor tisztázható, amikor már ismerhetők az eurózóna megmentésének politikai következményei, a jelenlegi tervek tükrében ez a pillanat a következő brit parlamenti ciklusban, 2015–2020 között jöhet el. Ez az, amit David Cameron miniszterelnök régóta halogatott – most január közepére tervezett – nagy beszéde Európáról meg kell hogy ígérjen. (A beszéd szerdán elhangzott – A szerk.) Ha a munkáspárti vezér Ed Milibandnek és a liberális demokraták első emberének, Nick Cleggnek van egy kis esze és ereje, ezt kiverik Cameronból, és kifogják a szelet a vitorlájából, nem is beszélve a EU-ellenes Egyesült Királyság Függetlenségi Párt villámairól. Mindannyian teljes joggal hivatkozhatnak az EU és az Egyesült Királyság közötti, számos brit kormányhivatal által vezetett s 2014-re elkészülő kompetenciamérleg alapos áttekintésére, mint a London és a kontinens közötti párbeszéd kiindulási pontjára. Majd csak ezután rögzíthető a nemzeti álláspont. Nekünk, a brit népnek, kell hogy legyen esélyünk eldönteni, bent akarunk-e maradni, vagy ki akarunk-e lépni, mihelyt választ kapunk arra a felettébb lényeges kérdésre: mi az, amin kívül vagy belül?

A brit közvélemény igenis akarja, hogy megkérdezzék. Egy nemrégiben végzett, úgynevezett YouGov (Ön kormányoz) közvélemény-kutatásban a megkérdezettek 67 százaléka úgy válaszolt, hogy támogatná „egy népszavazás tartását Nagy-Britannia és Euró pa viszonyáról a következő néhány évben”. Noha egy képviseleti demokráciában csínján kell bánni a referendumokkal, azok a brit alkotmány szerves részeivé váltak. Négy évtizeddel azután, hogy az 1975-ös népszavazással a britek utoljára fejezték ki akaratukat közvetlenmódon, helyes, hogy kapjanak egy újabb lehetőséget, hiszen a mára elmélyült és kiszélesedett Európai Uniómár egészen más,mint amit a legtöbb brit „Közös Piacnak” nevezett.

Egy népszavazás megtartása 2015 előtt – ahogy azt néhány tory euroszkeptikus sürgeti – teljes időpazarlás, és az adófizetők pénzének elherdálása lenne. Egyszerűen még nem tudnánk, hogy a válság utáni EU milyen lesz, s nem lenne semmilyen megfelelő álláspont Nagy-Britannia helyéről vagy egy félig elszakadó kapcsolatról egy ismeretlen ismeretlennel. Az „újratárgyalás” és az „erők repatriálása” azok a sokat hangoztatott euroszkeptikus kifejezések, amelyeket a munkáspár tiak és a liberális demokraták valószínűleg nem akarnak használni. Ám az igazság az, hogy az EU valójában folyamatos tárgyalás, ma még inkább,mint korábban. Mi több, még egy „újratárgyalás” is elképzelhető néhány mellékesen folytatott csetepatéban (ahogy az egykori munkáspárti miniszterelnök, HaroldWilson bemutatta a maga egészen minimális „újratárgyalását” az 1975-ös népszavazás előtt), hogy egy egészen új intézményes kapcsolat jöjjön létre, amelyben Nagy-Britannia könnyedén elviseli Norvégiát fjordostul (amelynek, bár nem tagja az EU-nak, tartania kell magát az unió szabályaihoz, hogy beléphessen annak piacára). Tehát mindhárom pártvezetőnek el kell köteleznie magát a kilépés vagy a bennmaradás mellett, s ez az, amit eddig csűrve-csavarva a dolgokat mindhárman igyekeztek elkerülni. Miért? Cameron attól tart, hogy a döntés véget vethet miniszterelnökségének, s pártszakadáshoz vezet. Miliband attól fél, hogy Damoklesz kardjaként lóg majd kormánya felett, ha pártja megnyeri a 2015-ös választásokat. Clegg pedig attól, hogy a liberális demokraták végleg elveszítik majd azt a néhány választót, akik a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint elhagyták a pártot. Röviden, egy Margaret Thatcher által egykor népszerűvé tett szóval, majréznak. Olyan ez, mint egy Monty Pythonparódia A Jó, a Rossz és a Csúf című film végén látható nagy lövöldözésről. A három mesterlövész szúrós tekintettel fürkészi egymást a szikrázó nap alatt – kivéve a brit változatban, amelyben ők hárman az esőben állnak, vízi pisztollyal felfegyverkezve, s magukban mindhárman arra vágynak, hogy végre elmehessenek teázni.

De nem tudnak, és nem is mehetnek. Igaz, Európa nincs túl elöl a brit választók prioritásainak listáján. Az emberek féltik az állásukat, a benzinárakat, iskoláikat, kórházaikat, félnek a bűnözéstől és a bevándorlástól. De aggódnak Európáért is. Ha és amikor a dolgok otthon jóra fordulnak, s a válság utáni EU tisztábban körvonalazódik, elvárják, hogy megkérdezzék őket. Ha mindhárom pártvezér – a Jó, a Rossz és a Csúf is (a szereposztás ízlés kérdése) – pozíciója megtartásán őrködik, az csökkentheti az euró pai kérdés kiemelkedő fontosságát a brit politikában a következő néhány esztendőben.

Ez azonban nem lehet egyszerűen a probléma szőnyeg alá söprése abban a reményben, hogy a holnap nem jön el. De a holnap eljön, valamikor 2015 és 2020 között.

Negyven-valahány év után újra lehetőségünk lesz komoly vitát folytatni Nagy-Britannia helyéről Európában és a világban – nem olyat, mint John Major egykori konzervatív miniszterelnök bulvárosított telefonháborúja volt a húsz évig vajúdó maastrichti szerződés ügyében. Ez a jelenlegi konzervatív–liberális demokrata kormány dolga és a következő kormányé – bármilyen politikai összetételű is lesz –, hogy a lehető legjobban készítse elő a talajt az európai partnerekkel való tárgyaláshoz, hogy a lehető legjobb üzletet kössék meg Nagy-Britannia számára. Mivel az eurózóna bankszövetségről már jó megállapodás született, hasonlókat kell kötni. Vannak emberek Európában, akik szívesebben látnák a hátunkat (vagy bárhogy is szól a francia kifejezés), sokan vannak azonban, főleg németek és lengyelek, akik valóban az unión belül akarják tartani Nagy-Britanniát.

Akárcsak egy brit író – akinek egész munkássága összefonódott az európai üggyel –, én is örülök, hogy van remény erre a nagy népszavazási vitára. Európa-párti barátaimtól eltérően hiszem, hogy győzünk. Nem hiszem, hogy a brit emberek agyát annyira megzavarta a Sun és a Daily Mail kicsinyes, euroszkeptikus mítoszfaragása, hogy – szembesülve a tényekkel arról, hogy valójában milyen Norvégia (olaj nélkül) vagy Svájc – a kilépést (Brexit vagy Brixit) tartanák a legjobbnak hazájuk számára. S ha mégis? Nos az történelmi tévedés lesz, de a nép mondta ki. A magam részéről hiszek az európai projektben, de még inkább a demokráciában. Lássunk neki, s győzzenek a legjobb érvek!

* A szerző az európai tanulmányok professzora az Oxfordi Egyetemen.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.