Kezdjük talán Mikola doktor, a nemzet infektológusa 2006-os, Fideszhez intézett szavaival, amelyek szerint ha a külhoni „ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna”.

A kormányváltás akkor elmaradt, Mikolát a vereség után pártja gyorsan ejtette, a határon túliaknak szánt szavazati jog ötletét pedig négy éven át altatták (sőt tagadták), egészen a második Orbán-kormány eskütételéig. Akkor viszont gyorsan kiderült, hogy nincs kétféle állampolgárság (bár a valóságban mégis van, mert az egyikhez csak a politikai és társadalombiztosítási jogok járnak, a másikhoz értelemszerűen adófizetési és egyéb kötelezettségek is): aki magyar, az szükségképpen választhat is.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes azóta az elszakadt nemzetrészeket járja (ellenségei szerint: közpénzen kampányol), és nem is csinál titkot belőle: több százezer határon túli (természetesen fideszes) szavazóra számítanak.

Illetve nem csinált, mostanáig. Mert a közelmúltban nemcsak a regisztráció ügye bicsaklott meg – amelyre köztudottan a külföldre szakadt magyarok szavazásának megkönnyítése végett volt szükség –, hanem valahogy mintha már nem is lenne akkora igény az importált voksokra.

Az igazmondó miniszterelnök pénteki szózatában egyenesen úgy fogalmazott: „Az AB döntése miatt elveszítünk 200-300 ezer szavazót, mert a külföldön élők nem fognak tudni szavazni.” Tegyük most túl magunkat azon, hogy a szóban forgó állítás hamis (januári döntésében az AB csak a magyarországi lakóhellyel rendelkezők regisztrációs kötelezettségét nevezte alkotmányellenesnek, a külhoniakét kifejezetten üdvözölte), és nézzük inkább az okokat.

A kormány talán azért nem vágyik már annyira a távolból küldött szavazatokra, mert valaki a miniszterelnök környezetében elvégzett egy egyszerű összeadást. Sejthetően kiszámolták, hogy a NER gazdaság- és oktatáspolitikai sikereinek nyomán 2014 tavaszára a lábukkal szavazó, borítékolhatóan nem Orbán-párti, viszont minden szempontból voksképes (és láthatóan motivált) magyarok akár többen is lehetnek, mint azok, akik a történelem korábbi viharai miatt kényszerülnének Kassáról vagy Torontóból befolyásolni a budapesti politikát. Londonba 60, Németországba 40 ezren mentek csak tavaly (illetve ennyit lát belőlük a statisztika) – ha minden friss kiköltözőt összeszámolnánk Ausztriától Ausztráliáig, valószínűleg egy jókora, több százezres tömeg ellenszavazatával kellene az eddigi győzelmi elképzeléseket korrigálni.

Nem lennénk meglepve, ha valahol a kormányfő közelében ezeket a számításokat már elvégezték volna. És azon sem, ha az eddigi könnyítések helyett a külföldről szavazás akadályozása irányába fordulna a választójog újratervezése. Mert a „nemzeti” kormánynak nagyon fontosak a határon túli magyarok – de annyira azért mégsem, hogy a hatalmát kockára tegye miattuk.