Orbán Viktor nemrég megköszönte azt az óriási erőfeszítést és önfegyelmet, amellyel „a kormány és a választópolgárok együtt végigcsinálták” a mögöttünk hagyott két és fél évet. A magyarok tisztelettel mélázhatnak ezen, bár nyilván jólesik nekünk az elismerés, de hát akkor is: miféle erőfeszítés és önfegyelem, hiszen egész Európa éppen amiatt tisztel bennünket, hogy nem az emberekre raktuk a válság terheit, hanem a bankokra, a távközlési és kiskereskedelmi multikra?

Mindenhová, ahol van pénz, így értelemszerűen a polgárokra egyáltalán nem. Mégis lett volna megszorítás? Nem lehetett, hiszen maga a kormányfő mondta nemrég, hogy „Magyarországon nincsenek megszorítások, nem voltak, és nem is lesznek, a kabinetnek csak akciótervei, átszervezései vannak, a terheket pedig kifejezetten a nagy cégekre és a bankokra helyezik, nem pedig az emberekre”.

Pedig valaminek lennie kellett mégis, hiszen ugyanakkor, amikor Orbán Viktor megköszönte a gyötrelmek fegyelmezett tűrését, Lázár János államtitkár is azt mondta, „a kormány hálás lehet a magyar választópolgároknak, hogy az elmúlt két évet végigcsinálták, a magyar választók pedig joggal reménykedhetnek abban, hogy 2013-ban már békén hagyja őket a kormány”.

Mit kellett nekünk azon végigcsinálni, hogy rákényszerítették a gazdag cégeket az arányos közteherviselésre? Közvetetten beismerték volna az ország vezetői, hogy mégiscsak voltak megszorítások? Hogy nem az igazság minden részletének kibontása maradt el idáig, hanem egyáltalán nem esett szó arról, mi történik? Kettős értelemben is kilométerekkel mellébeszéltek: se a jót, se a rosszat nem vallották be.

Ha az ember megnézi a ciklus eltelt kétharmadának grafikus ábrázolását, azt találja, hogy az embereket leginkább érintő szociális, oktatási, egészségügyi és kulturális kiadások GDP-hez mért aránya úgy bukdácsol oszlopról oszlopra lefelé, mint amit fent meglöktek. (Mert ez történt.)

Nemcsak az abszolút számok csökkenését lehet látni, mert ezt indokolhatná a szegénység, a válság, hanem a szintén vergődő GDP-hez mért arányokét. Márpedig ez maga a megszorítás –hogy a 27 százalékra emelt áfáról ne is essen szó. A bankok nem akarnak gyógyszert venni, ami sokkal drágább lett, nem kérnek szociális támogatást az önkormányzattól, nem ambicionálják a visszanyomott közoktatást, és nem biztos, hogy magyar filmeket néznének, vagy a mi kis színházaink kötnék le őket – mindezekkel a szorításokkal nem nekik kellett megküzdeniük, hanem azoknak, akiknek most köszönik a türelmét. (Bár ha nemzeti konzultáción beszélték meg mindezt, akkor tudniuk kellett róla a konzulenseknek. Minek hát ez a hajbókolás előttük?)

Ahogy a megszorításokat letagadták idáig, arról sem esik szó, hogy az ajándékosztásban is van koncepció. Az állami keményedést a középosztály jobban szituált része az adókedvezményekkel kivédi. Megveszi azt, ami drágább lesz vagy eltűnt, segélyre nincs szüksége. A civilizáció peremére szoruló milliókat ugyanakkor ez az állam nem engedi kihullani. Ennyit vállal. Többet egy gondolattal sem. Ezért a rezsicsökkentés, a magasabb minimálbér, a tömeges közmunka. A direkt nyomort megpróbálják távol tartani.

Többet nem vállalnak. Ami azt is jelenti, hogy aki gyerekként ilyen helyzetbe születik, benne is marad, aki felnőttként szegény, az öregként is az lesz. Ez a felülről nyitott szegénység, s ebbe a helyzetbe a társadalom alsó fele belefagy, de nem az árokparton – ez igaz. Ez vállalható politika, még ha számomra éppen annyira rokonszenves, mint a január. Csak az élet és a meleg hiányzik belőle. Aki fel van vértezve, túléli, aki nincs, meggebed. Azért pedig, hogy 365 napos lett a január, járna bocsánatkérés.