Két történetet hallottam az elmúlt hetekben, egymástól függetlenül. Az egyik egy magyar párról szól: még a multinacionalista vállalatoknál megszokotthoz képest is busásan megfizetve szolgálnak a világ vezető olajcégének a messzi Pápua Új-Guineában. A szörnyű biztonsági helyzet miatt kiemelt „veszélyességi pótlékot” kapnak, zárt lakóparkban élnek, ahová testőr kíséri őket haza.

A másikat pedig néhány hete egy magyar diplomata mesélte a Szaharában, egy Algériával szomszédos országban. Azt mondta, az ottani ország hatóságai gyorsan „rövidre zárják” az Algériából átszivárgó iszlám szélsőségeseket. Minden feltűnés nélkül likvidálják őket, mosva kezüket.

Ha összerakom a két történetet, az nagyjából az algériai túszválság körülményeit adja ki. Vannak egyfelől a fejlett világ gazdasági érdekeltségei a kevésbé fejletteknél. Másfelől – minden veszélyességi pótlék mellett – a nemzetközi közösség kiszolgáltatott képviselői. A fenyegetettség lehet anyagi természetű: rablók, útonállók állnak lesben. De politikai is. Algériában ez a helyzet.

Iszlám szélsőségesek így akarják nyomás alá helyezni a nagyhatalmakat. Követeléseik összefüggenek a franciák beavatkozásával Maliban. Ami pedig a tuareg felkeléssel. Az meg az arab tavasszal. Mint egy Umberto Eco-regényben: minden mindennel összefügg. A pillangó megrebbentette szárnyát (két éve felgyújtotta magát egy tunéziai utcai árus), másutt beüt a katasztrófa. A túszválságban érintett Amerikában az illetékesek vitatják, mekkora ereje lehet az al-Kaida az Iszlám Maghrebben nevű szervezetnek.

Azt mondják, nincsen akkora, hogy az Egyesült Államok földjét támadják, mint 2001-ben tették a terroristák. De arra bőven telik belőle, hogy nyugati érdekeltségeket támadjanak politikai követeléseik miatt. A nyugati hatalmaknak az lenne a legkényelmesebb, ha az afrikai konfliktusok nem mennének túl a kontinens határain. Ha például zavargások vannak Maliban, elég lenne dönteni az ENSZ Biztonsági Tanácsában afrikai kéksisakosok bevetéséről.

De – mint a francia beavatkozás szükségessége mutatta – ez még Mali esetében sem működött. Az algériai túszválság esetében pedig főleg nem. Az Algírtól rettenetesen messze eső, a brit BP és a norvég Statoil működtette gáztelep környékéről bizonytalan és ellentmondásos hírek érkeznek. De bizonyára rengeteg a halott és sok a túsz. A kormányok lépései akárhol belpolitikai válsághoz vezethetnek, ha balul sülnek el. Minden túsz sorsával el kell számolniuk. A brit kormányfő lemondta régen várt EU-beszédét.

Az Argo-akció című díjnyertes film emlékeztet legújabban rá, hogy az elmúlt évtizedek legnagyobb túszválságába belebukott Carter amerikai elnök. Tegnapi számunkban pedig közöltük az egyik algériai túsz, az ír Stephen McFaul családi fotóját, két kisgyerekével. Rengeteg hozzá hasonló ember dolgozik másutt is hasonló körülmények között. Magyarok is. Alaposan fel van adva a lecke, ha most erre a vonalra áll rá a nemzetközi terrorizmus.