Nem kezdjük újra, de: már mindenki tudja, hogy nem lesz semmilyen IMF–uniós hitelmegállapodás, arra is mind többen ráébrednek, hogy miért nem. Hogy miért kell az országnak százmilliárdokban mérhető felárat fizetnie a kül- és belföldi szabadpiaci hitelezésért, miért kell elviselni a kormány „szabadságharca”miatti nemzetközi presztízsveszteséget, arról nem is beszélve, hogy a kabinet saját nemzetéből is hülyét csinált a tárgyalások állandó lebegtetésével.

Az is világos, hogy a kormány a hamiskártyás mosolyával ki akarja használni a most éppen kedvező globális hangulatot, a viszonylagos nemzetközi pénzbőséget, hogy még az IMF és az unió biztonsági hálóját is elkerülje, mert azzal kiküszöböli nemcsak a beleszólást, de még a szakmai tanácsokat is. Kétes értékű és kimenetelű hazárdjáték ez, hiszen a magyar gazdaság továbbra is a régió legeladósodottabbja, a finanszírozási kockázatok pengeélén táncol, ráadásul túl nagy tétet tesz a hamarosan bekövetkező növekedésre, aminek semmi jele, sőt mind valószínűbb a recesszió folytatódása.

Amúgy meglehetősen sok a bizonytalan elem a világban is. A bukáshoz elég, ha csak kicsit is romlik a külső környezet, ha az Egyesült Államok meginog a „költségvetési szakadék” szélén, ha az eurózóna gondjai nem enyhülnek, ha a vártnál is gyengébb lesz az uniós növekedés.

A magyar gazdaságra és társadalomra nézve a legnagyobb veszély mindebből azonban nem az, hogy a választások közeledtével végleg elmaradnak az IMF és az unió által a hitel fejében számon kérhető ortodox strukturális reformok, hanem az, hogy közben a hatalom – a megszorítások pénzéből, a devizakötvények magas kamatában hozamként keveseknek eladott jövőig – semmilyen eszközt nem sajnál azért, hogy a társadalom intézményrendszerét és magát a piacgazdaságot etatista-autoriter módon átépítse.

Ebben a szándékában fékezhetetlen. Már-már a „létező szocializmus” szenvedélyességével államosít, központosít mindent, amit csak tud, az önkormányzatok szociális feladataitól a kórházakon, az iskolákon át a közszolgáltatásokig, s közvetlenül vagy mamelukjain keresztül felfalja, illetve megfojtja a szabad piacgazdaságot, miközben ellene manipulálja a közhangulatot.

Egyelőre alig kísérti rossz mozdulat ebben a kommunikációs pókerjátékban. Állandóan lapot cserél, hogy blöffjével riogasson-megnyugtasson, majd ne mutasson semmit, abban bízva, hogy csak ő nyerhet. A kormányfő már tavaly novemberben a forint idei hullámvasútjára figyelmeztet, aztán a miniszterként már komolytalan, de potenciális jegybankelnökként súlyos Matolcsy György szondázza a piacot, próbálja beáraztatni a pénzvilággal a forint gyengülését vagy az MNB hamarosan várható unortodox lecsapolását. Közben pedig nem feledkezik el arról, hogy a magyar közvéleményt ismét a nemzetközi pénzpiac spekulánsainak rémével fenyegesse, miközben a nemzeti együttműködés és a gazdasági rendszerváltás leple alatt maga manipulál gátlástalanul.