Azt a tekintetet nem lehet elfelejteni. Ahogy Lance Armstrong 2001 júliusában, az Alpe d’Huez egyik kaptatóján hátrafordult és farkasszemet nézett az őt követő riválisával, a német Jan Ullrichhal. Néhány másodperc után az amerikai kerékpáros visszafordult és elképesztő tempóban elindult az alpesi emelkedőn, üldözőinek esélyük sem volt, hogy a nyomába érjenek.

A lap párizsi tudósítójaként – sok tízmillió nézőhöz hasonlóan – elképedve néztem a jelenetet a televízióban. Armstrong számára a „robbantás” újabb Tour de France-győzelmet hozott. Meg a legyőzhetetlenség, a legnagyobb bajnok mítoszát. Franciaországban ugyan sosem szerették a texasit, de valahol mégis tisztelték, hiszen pályafutása alatt hétszer nyerte meg a „Nagy Huroknak” is nevezett körversenyt.

Armstrong körül a kezdetektől repkedtek a különböző doppingvádak. Az amerikai a laboreredményekkel is érvelő támadásokat azzal verte vissza: amíg él, tagadni fogja, hogy tiltott szereket használt volna. Most Oprah Winfrey-nek, az amerikai televíziózás nagyasszonyának bevallotta: igen, doppingolt. Éveken át növekedési hormonok, vérdúsító EPO és más szerek koktéljaival bombázta szervezetét. Részletekkel persze nem szolgált, de közben azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy nem lógott ki a sorból. Ugyanolyan módon járt el, mint más versenyzők.

Doppingban ő közel sem volt olyan király, mint a Touron. A bűneit csak részben bevalló Armstrong a nagy várakozással kísért interjúban minden volt, csak király nem. És bajnok sem. Egy morális romhalmaz próbálta magyarázni a megmagyarázhatatlant. Az egykori bálványból, az országúti kerékpározás egyeduralkodójából hiányzott minden korábbi magabiztossága. S ami a legjobban hiányzott, az a bocsánatkérés volt.

A televíziós minimálvallomás a profi kerékpársportra, annak vezetőire nézve is súlyos csapás. Egyértelmű, hogy az illetékesek éveken át szemet hunytak a csalás felett. Ha pont az ismeri el a visszaéléseket, aki eddig mindent következetesen tagadott, azt mutatja: a fejesek nemcsak tehetetlenek, hanem valószínűleg cinkosok is voltak.

Armstrongról köztudott, hogy gyűlöl veszteni. Legyőzte a rákot is, amivel szimbólummá vált. Meg reménységgé azok szemében, akik daganatos betegségekkel küzdenek. Őket is becsapta, ahogy azokat a gyerekeket is, akik a sikerei láttán kezdtek el kerékpározni. A korábban politikai ambíciókat dédelgető, most 41 esztendős exprofi vasember-versenyeken akar visszatérni. Jobban tenné, ha meg sem próbálná.

Fáj kimondani, mert valamikor én is hittem a tündérmeséjében, de az erkölcsi megmérettetésben gyengének bizonyult. Mostanáig még ahhoz sem volt bátorsága, hogy elismerje: igen, csaltam. Mostantól az az alpesi kaptatós tekintet is más értelmet kap.

Armstrong 2001-es Tour-győzelmének eredményhirdetésén