Hoffmann Rózsa nem tanul semmit. Az Index helyszíni tudósítója szerint az oktatási államtitkár a Hungexpón tartott előadást kormányhű pedagógusoknak a köznevelési rendszer átalakításának átütő sikereiről, amikor néhány diák kérdezni akart tőle. Az államtitkár asszony azt mondta, majd az előadása végén lehet kérdezni, az előadása végén azonban gyorsan visszaült a helyére, a felháborodott diákokat pedig az egyik szervező nyugtatgatta, hogy majd a sajtótájékoztatón föltehetik kérdéseiket.

Azon viszont csak egyet kérdezhettek, mondván, sajtótájékoztatón egy kérdés dukál mindenkinek. Holott ha Hoffmann Rózsa csak kicsit is figyel, észre kellett volna vennie, hogy a környezetében szinte egyik napról a másikra látványosan egyszerűbb és lényegre törőbb lett a kommunikáció. Azért lesz egyfordulós a választás, tudatta például Kósa Lajos pártalelnök a híveivel egy törökbálinti évértékelőn, hogy az ellenzék ne nyerhessen. Beszélt valaki ennyire egyszerűen és őszintén az elmúlt húszvalahány év alatt? Nem beszélt.

„A magyar lakosságnak legalább a harmada soha nem fog beilleszkedni a társadalomba”, mondta a kormányfő egyik hű közgazdásza, „ezeket az embereket igenis ott kell hagyni az út szélén”, folytatta, majd még azt is hozzátette, hogy „ugyanígy nem érdemes foglalkozni a felső tíz százalékkal sem, mert velük úgysem bírunk, nem fizetnek adót, elmennek offshore-ba”. Mi tagadás, törvényenfelüliséget sem deklaráltak még ennyire tömören és kendőzetlenül ebben az országban.

„Depressziós, összeesett ember nem kell ebbe a közösségbe” – jelentette be szintén egy fontos ember, a Máltai Szeretetszolgálat regionális vezetője Ócsán, a devizahitelesek megsegítésére épülő telep leendő lakóiról, szintén rámutatva a lényegre, hiszen a telep köztudottan az életvidám, a mentális egészségtől kicsattanó, nincstelenné vált családoknak épül, akik a karib-tengeri útjukat cserélik fel kikapcsolódásként egy sokkal izgalmasabb túlélőkalandra.

Aki hozzászokott az eddigi közbeszédhez, csak ámul, hogy hol vannak már a korábbi kenetteljes és rém unalmas mellébeszélések, a „meg fogjuk vizsgálni a kérdést”-féle toposzok; az a Lázár János-i alapvetés, miszerint „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, immáron kiteljesedett: minimum hárommillió magyar, mind senkik vagytok, s azok is maradtok, depressziós, idegrángásos barmok, a mi telepünkre ugyan be nem költöztök, hogy aztán az új világ lényegét, értelmét és célját már ne is említsük.

Erre fel Hoffmann Rózsa elbújik a diákok elől. Holott ha azt mondja nekik, hogy tessék, kérdezzenek, akár hatot, sőt hetet is, majd minden kérdésre mismásol és a fejét vakarja, valamint az ország helyzetére hivatkozik, akkor legfeljebb a diákság súlytalan, komolytalan figurának tartja (így is lehülyézték), de senki nem mondja rá, hogy gyáva és jellemtelen, aki képes húsz percen belül megszegni az ígéretét.

Remény persze van. A sajtótájékoztatón a diákok annyit azért megkérdezhettek, hogy "mikor lesz végre átlátható a közoktatási rendszer, mikor tudják meg a tanárok, hogy milyen könyvekből kell tanítaniuk, és honnan lesznek eszközeik". Mire Hoffmann azt mondta: nincs tudomása olyan iskoláról, amelyben fennakadás lenne a tanításban.

Ez már beszéd. Ez már van annyira arcátlan, cinikus és kihívó, hogy ebből még minden kifejlődhet. Akár még az is, hogy a diákok képébe vágja: barmok, úgyis át fogunk verni benneteket, de minimum összeugrasztani – s akkor legalább már oktatásügyben is tisztán lát az ország.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

II. Nemzeti Köznevelési Konferencián Balog Zoltán és Hoffmann Rózsa