Tűzijáték pukkant az újévi ködben, volt sok-sok nemzetiszín, ünnepélyesen gördülő autók, szavalat és beszéd, biztos néptáncosok is, bár erre már nem emlékszem. Valójában ha visszagondolok arra az estére, amikor a Nemzeti Múzeumból átszállították a magyar királyok koronáját a Parlament épületébe, elsősorban a szakember hamuszürke arca jut eszembe.

Ahogy idegesen sorolta a nagy ceremónia előtt, milyen veszélyek fenyegetik a műtárgyat a múzeumi páncélszobán kívül, nem beszélve persze a közjogi nonszenszről, végül is mi az ördögöt keres a korona a Magyar Köztársaság Országgyűlésének épületében? (Akkor még így hívták Magyarországot.)

Tizenhárom évvel ezelőtt úgy gondoltam, győz majd az ellenzék, és győz a józan ész. A korona visszamegy szépen a múzeumba, aki akarja, megnézheti ott, a Parlamentből pedig eltakarodik az operett, lehiggadnak a fölhergelt kedélyek, lehet újra dolgozni. A korona azonban maradt a kupolacsarnokban: annak rendje és módja szerint megunt szobadísz lett, a Parlamentben dolgozók megszokottan kerülgetik, a turisták körbeállják, a külföldi politikusok hökkenten bólogatnak a láttán.

Értsem meg, nem lehet visszavinni – hallottam eleinte az új kormányerőktől. Mert nem lehet megsérteni azokat, akik ezrével gyűltek a Kossuth térre azon a hideg Újéven, ami nekem giccs, az nekik szimbólum, ami nekem műtárgy, az nekik Szent, és az ország az övék is. Kompromisszum kell. Majd építünk valamit fönn, a Várban, lesz kiállítás, őrségváltás, korona, nem érheti szó a ház elejét.

Ezt aztán elsöpörte az idő, a megszokás, a politikai állóháború, végül a gazdasági válság. Tizenhárom évvel ezelőtt ízelítőt kaptunk a Fidesz hatalmi működéséből. A mából visszatekintve ez az egész koronaköltöztetés már pimf apróságnak tűnik, de akkor dermesztő felismerés volt, hogy van politikai erő, amelyik nem létezőnek tekinti mindazokat, akik nem értenek vele egyet.

Ha nem kérnek a vakulj, magyar jellegű díszlet- és jelmeztárból, akkor tessék, nézzék csak, miként jutnak mind nagyobb befolyáshoz az egyházak egy szekuláris államban, hogyan ipiapacsozza magának egy politikai tábor az olyan nemzeti szimbólumokat, mint a kokárda, vagy éppen hogyan betonozza be szemérmetlenül a saját embereit a fontosnak tudott helyekre.

Akkor ez nem bizonyult elégnek az újabb győzelemhez. Ami nem arról győzte meg Orbán Viktort és körét, hogy érdemes szem előtt tartani azt a nagyjából a felvilágosodás óta érlelt alapelvet, miszerint az állam vezetőinek dolga úgy intézni a közügyeket, hogy tevékenységük az állampolgárok egészére nézve üdvös és elfogadható legyen – ez vezet ugyanis nyugalomhoz, jó közérzethez, jóléthez.

Ellenkezőleg: amikor megtapasztalták, hogy tulajdonképpen milyen könnyű szétzilálni, megsemmisíteni egy demokratikusan megválasztott hatalom politikáját, kormányzati céljainak megvalósítását, sőt mindennapi életét is, akkor eldöntötték, hogy ha még egyszer odakerülnek, akkor minden másként lesz.

A szimbolikus politizálásnak vége. Jön a nyers erő. Lassan három éve, hogy ebben élünk. Vannak rémületes pillanatok, amikor megpróbálom végigvenni, mi minden történt ezalatt, aminek megtörténtét egyszerűen képtelen lettem volna korábban elhinni. Amit lenyomtak a torkomon. Amit úgy döntöttek el, hogy meg se hallgatták azok véleményét, akiket én küldtem az Országgyűlésbe. Amit egyszerűen előrántottak a bűvészcilinderből, cinikusan vigyorogva közben a közönség hüledezésén. Amiről elmagyarázták nekem, hogy jobban teszem, ha nekik hiszek, mint ha a szememnek. Amiről bornírt kérdőíveket küldözgettek nekem az én pénzemen, aztán azt mondták, hogy de hisz én is ezt akartam. Amibe így vagy úgy, de kis híján beletörődtem mára.

Most soroljam? Egymilliomodszor is mondjam el: rettegek a jövőm miatt, mert úgy mentették meg a nyugdíjamat, hogy kisszerű céljaikért feláldozták a magán-nyugdíjpénztári megtakarításaimat? Említsem, hogy nevetségessé tették a magyar törvényhozás rendszerét, működése ma már semmiben sem különbözik a diktatúra parlamentjének bányászos-martinászos-sokszoknyás parasztasszonyos gittegyletétől, ahol a döntések a pártirodák mélyén születtek, a nép választott képviselői csak szavazni jöttek össze? Hánytorgassam föl, hogy miközben kiszekáltak az országból több százezer magyart, köztük a legjobb barátaimat, lenézett alakokká degradáltak mindannyiunkat annak az Európának a szemében, amelynek egyenjogú részévé lenni vágytam, amióta csak az eszemet tudom?

Vegyem sorra, hogy gyanús utakon hizlal magánzsebeket a magyar föld és a közvagyon, hobbikra – a focira mindenekelőtt – bőven telik, az egészségügyben viszont összeomlás fenyeget, közben meg még hazudnak is nekem minden hullámhosszon, ráadásul az én adómból?

Ismételjem el, hogyan verték szét néhány jól irányzott csapással a köz- és a felsőoktatást, számolták föl a hazai örökségvédelem százötven éves rendszerét, véreztették ki a kultúrát? Lehet, de minek. Ahogy azon is búsonghatunk, hogy a kétharmad egyébként mi mindenre adott volna felhatalmazást a kormánypártoknak. Erős, a ma zsebbe vándorló magánpénzt hivatalos útra terelő, a biztosítókat a rendszer alapvető részévé tevő egészségügy kialakítására.

A korábbinál hatékonyabb, világnézetileg semleges, képességfejlesztő, mindenkit egyforma esélyhez juttató iskola megteremtésére. A mindent vagy semmit lutrielvén szervezett felsőoktatás helyett olyan kialakítására, ahol a terhek a társadalom és a diákok számára is vállalhatóak. A szétaprózott, a pártkasszákat tömő önkormányzati rendszer helyett feladatorientált, átlátható, flottul működő, a civil hangot is fölerősíteni képes szisztéma létrehozására. Közelebb vihettek volna minket Európához, megmutathatták volna a régi tagállamoknak, hogy többek vagyunk zűrös, bár olcsó végvidéknél. Növelhették volna idehaza a működő demokrácia, a jogállam presztízsét.

Ami ehelyett született, az maga a kudarc. Totális zsákutca az üresen kongó alaptörvénytől az esztétikai diktatúrát céljául tűző Magyar Művészeti Akadémiáig; a közmunka hazugságától a jogcsorbító munka törvénykönyvén át a járási rendszerig; a kötelező hit- és erkölcstantól a képviselőket fizikailag is korlátozni jogosult őrség felállításáig. És mindennél jobban bizonyítja, hogy a diktátum nem vezethet sikerre. Éppen azért formálódott két évszázad alatt a parlamenti demokrácia rendje a világ boldogabbik felén olyanná, amilyennek a rendszerváltáskor megismertük: mert csak a vélemények ütközésében, a kompromisszumban alakulhatnak ki a jó megoldások. Magyarország történelme a bizonyság rá, hogy csak a konszolidáció szülhet felemelkedést.

A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet majd működtetni az Orbán-rendszer örökségét. Ami a törvényhozási feladatokat illeti, arról persze már most is folyik egyeztetés az ellenzéki erők között. Remélhető, hogy lehet megfelelő megoldásokat találni a demokrácia helyreállítására anélkül is, hogy a rommezőt felgyújtva a puszta földről kelljen újra kezdeni az építkezést. Miként arra is van matematikai esély, hogy egy esetlegesen ellenlábasként föllépő államelnök, ombudsman, Alkotmánybíróság, legfőbb ügyész, bírósági vezetői kar, jegybankelnök és médiahatósági vezető (hirtelenjében ennyi jut eszembe) jelenlétében is vissza lehet helyezni jogaiba a józan észt Magyarországon, és el lehet végre indulni a szükséges reformok útján. Elérhetjük, hogy működjön az ország, arra viszont aligha vállalkozik felelős politikus, hogy mindent visszacsinál, amit Orbánék a mindünk pénzéből, a mindünk jövője terhére megváltoztattak.

De mégis, hogyan lesz ez a hétköznapokban? Hogyan térünk vissza a normális hanghoz, az észérvekhez, a kompromisszumok gyakorlatához? Semmi sem jellemzi jobban Magyarország jelenét, mint hogy az ember már képtelen elképzelni azt a pillanatot, amikor vége lesz a hatalmi erőszaknak, amely mindünk életét áthatja. Igen, még azét is, aki hangsúlyozottan hátat fordít a politikának: hiszen többek között ez a nemtörődömség, ez a rezignált beletörődés vezetett oda, hogy a Fidesz mindent megtehetett, amit akart. A hatalom kíméletlen erőszakossága pedig mára elérte, hogy az újságban, az utcán, akárcsak az internet virtuális világában csak az ordítás képzelhető el, az érveknek nincs terük.

Itt már rég nem a „politikusok veszekedéséről” van szó, két fél ország jutott el odáig, hogy legfeljebb átköp a másik térfelére, de a párbeszédet meg se kísérli. A „szemkilövetők” és „hazugok” feszülnek neki a „fasisztáknak” és „tolvajoknak”. Polgárjogot kaptak a pőre indulatok, állampolgárok meghatározó csoportjai nem tekintik egymást embernek. Azoknak viszont, akik a cigányokat gondolják állatnak, a teljes kormányzat sorakozik föl a hátuk mögé. És erről az alapról indulna az árokbetemetés. 2014-ben trauma lesz, ehhez kétség sem fér. Bármi történik is, lesznek olyanok, akik nyertesnek látják magukat, és lesznek, akik a világ összeomlásával érzik majd egyenértékűnek a politikai vereséget.

Ha Orbán nyer, akkor immár tudjuk, mit fog tenni, és ennek a következményei felől sem lehetnek kétségeink. Ha veszít, az őt legyőzőknek minden körülmények között be kell majd bizonyítaniuk, hogy az erő nem egyenlő az erőszakkal, a kompromisszumképesség pedig a gyengeséggel. Kezdhetnék például azzal, hogy visszaviszik a magyar királyok koronáját a Magyar Nemzeti Múzeumba. Nem lopva, trükközve és stikában, hanem méltón és ünnepélyesen. Ezzel is mutatva, hogy egy korszak lezárult végre.

A parlamenti őrség eskütétele a korona előtt 2012. december 28-án