A következő mondatok szinte nap mint nap hangoznak el a médiumokban: „Annyi a jogász, hogy Dunát lehet velük rekeszteni”, „Már a zöldségesnek is jogi diplomája van”, „Minek menjenek a fiatalok jogásznak, úgyse lesz munkájuk”… etc.

Továbbá:minek képzünk annyi jogászt, ha nincs elég mérnök/hegesztő/informatikus/CNC-maró… stb. Ezekkel az érvekkel az a baj, hogy nem érvek, azaz aki jogász akar lenni, abból nem lesz az előbb említett szakmák jeles képviselője, ad absurdum ha holnaptól megszűnik a jogászképzés, akkor sem fog a jelzett szakmák képzéseire tódulni a hallgatóság.

Az alapigazság az, hogy a jogász-munkanélküliség az informatikusok után a legalacsonyabb (1,7%). Nem ismerek egyetlenegy olyan komoly szakmai tanulmányt sem, amely alátámasztaná a vélekedést, hogy túl sok a jogász. A jogászképzés bővülése és megnövekedett hallgatói létszám illeszkedik abba a trendbe, amely a hatvanas években kezdődött el az Egyesült Államokban, és gyűrűzött be Európa nyugati felébe, ahol az elmúlt 20-30 évben a joghallgatói létszámok a négyszeresére, ötszörösére nőttek.

Ez a trend a rendszerváltozás után elérte a kelet-európai országokat. Jelenleg csak az ELTE jogi karán többen tanulnak, mint a rendszerváltozáskor meglévő 4 jogi karon együttvéve. 1990–91-ben 4738 fő vett részt a hazai jogászképzésben, ez a szám tíz év alatt nagyjából megnégyszereződött. A jelenlegi 8 képzési helyen évente összesen 2500 jogi diplomát adnak ki. Sok ez, vagy kevés? Szám szerint soknak tűnik, ám a foglalkoztatottsági/munkanélküliségi adatokat, az elhelyezkedési esélyeket vagy más hasonló népességű országok adatait tekintetbe véve megállapíthatjuk, hogy a hazai felsőoktatás jogászkibocsátása kisebb, mint sok európai országé.

Ausztriában 10, Írországban 8, Hollandiában 10, Svájcban 6 jogi karon képeznek jogászokat. A joghallgatók aránya az összes egyetemi hallgatóhoz képest Magyarországon még mindig relatíve alacsony (3-4%), hiszen az uniós átlag ennek duplája (8-9%). A jogi diplomával rendelkezők aránya jóval magasabb a nyugat-európai országokban, mint Magyarországon. A társadalmi-gazdasági élet egyre komplexebbé válása újabb és újabb kihívások elé állítja a felsőoktatást, ezt jelzi, hogy az Európai Unióban jogászi diplomát szerzők száma nőtt: 1998-hoz képest 40%-kal bővült azok száma (EU-25), akik kereskedelmi és jogi területen szereztek diplomát.

Ha valóban jogásztúlképzés lenne, akkor a jogi végzettségűek arányának is magasnak kellene lennie, azonban a statisztikai adatok nem ezt mutatják. Magyarország valahol a középmezőnyben helyezkedik el az egy főre eső jogász foglalkozásúak arányát tekintve. Arányosan kevesebb jogász van például Franciaországban, Romániában, Hollandiában vagy Finnországban, mint nálunk, viszont több Norvégiában, Belgiumban, Portugáliában vagy Írországban. Ha a jogászképzésben végzettek száma valóban túl nagy lenne Magyarországon, akkor kiugróan sok volna a jogász állástalan.

Valójában arányaiban az e rétegbe tartozók közül kerül ki a legkevesebb munkanélküli. A frissen végzettek körében sem magasabb a munkanélküliségi ráta, mint általában, a pályakövetési adatok azt mutatják, hogy a friss jogi diplomások legalább 95%-a egy éven belül elhelyezkedik. Tény, hogy a 2000-es évekre az „aranyidők” elmúltak, egy-egy jó állásért igencsak meg kell küzdenie a jelöltnek, ma már a munkaadó válogat és nem a munkavállaló. A magyar jogi munkaerőpiacon a legnagyobb foglalkoztató az állam, a jogászság hatvanezres létszámának több mint a fele ebben a szektorban dolgozik.

Az elhelyezkedés nem egyszerű, de nem is reménytelen, szemben sok más diplomával. Egyes számítások szerint csak az állami szféra évente 1000-1500 jogászt képes alkalmazni, a fennmaradók pedig el tudnak helyezkedni egyéb jogi területeken. Igaz, a klasszikus jogászi pályákra – bíró, ügyész, közjegyző – a túljelentkezés még mindig többszörös, akár több tízszeres is lehet, de akik itt nem találnak munkát, azok ügyvédként vagy a versenyszférában el tudnak helyezkedni. A jogászi hivatás működési logikájának megfelelően a pályaelhagyók száma csekély (2-3%), ahhoz képest, hogy a diplomások 15%-a nem olyan munkaterületen helyezkedik, mint amire képesítése feljogosítja. A jogi diplomások körében az országból elvándorlás – annak nehézsége folytán – szinte nincs (1-2%).

Most úgy látszik, hogy a 2013/2014-es tanévet döntő többségben már csak azok kezdhetik el bármelyik jogi karon, akik képesek kifizetni az évi több százezer forintos tandíjat. Az állam kivonulni látszik a jogi felsőoktatásból is. A döntés minden szempontból súlyos következményekkel jár, ha így marad. A HÖOK és a Hallgató Hálózat, oktató kollégáimmal egyetemben arra hívja fel a figyelmet, hogy ezzel a döntéssel az egyébként is agyaglábakon álló társadalmi mobilitás a nem támogatott képzési formákban szinte megszűnik létezni, és a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése még nagyobb lendületet kap, ami tovább mélyíti a szakadékokat az egyes társadalmi rétegek között, sőt, a társadalmi mobilitás e területen teljesen be is záródhat.

A hallgatói létszám radikális csökkenésével olyan képzőhelyek is megszűnhetnek, amelyek a minőségi utánpótlást biztosították, olyan oktatói-kutató műhelyek válhatnak semmivé, amelyek érdemben járultak hozzá a hazai jogtudomány fejlesztéséhez, és amelyek jobb irányba tudták befolyásolni a jogalkotást és jogalkalmazást. E döntés következményeit nem nehéz kalkulálni a doktori iskolák vonatkozásában sem, ha évi néhány főre redukálódik azok száma, akik PhD-fokozatot szeretnének szerezni, akkor a kutatóműhelyekkel párhuzamosan maga az oktatói bázis is megszűnik, így akár maga a jogi képzés is ellehetetlenülhet.

A hallgatók számának radikális csökkenése a jelenlegi rendszerben az egyetemek finanszírozását is ellehetetleníti, a jogi karok kellő állami forrás hiányában finanszírozhatatlanná válnak. A jelentkezési adatokból kiolvasható, hogy a megszűnés elsősorban a vidéki jogi karokat fenyegeti, amely azzal fog járni, hogy a képzést kifizetni tudó fiatalok nagy többsége órákat lesz kénytelen utazni Budapestre, hacsak újabb horribilis összegekért nem bérel magának lakást a fővárosban. A kormányzati döntésnek egy speciális „agyelszívás” is lehet a következménye: ha már valaki egy évben milliós összeget költ a saját jogi képzésére, akkor miért ne költené el ezt a pénzt egy sokkal rangosabb egyetem diplomájának megszerzésére?

Lényegesen nagyobb eséllyel indul az európai munkaerőpiacon az, aki a Bécsi Egyetem vagy a berlini Humboldt Egyetem jogi fakultását végzi el, ahol a képzés ingyenes. A számítások szerint évente legalább 1500-1800 friss jogi diplomásra van szüksége a munkaerő piacnak. Ezen belül az államnak évente minimum 8-900 jogi diplomásra. Ennél kisebb létszám hosszú távon már az állami funkciók gyakorlását fogja akadályozni. Ráadásul a kevesebb végzős kisebb merítési lehetőséget biztosít a munkaadóknak is, akik így válogatni nem tudván vagy nem töltik be az adott álláshelyet, vagy szerényebb képességű diplomást vesznek fel. Az ELTE diplomás-pályakövetési vizsgálata (2010) szerint a frissen végzettek több mint harmada a közigazgatásban, negyedük ügyvédi irodában, 12% a versenyszférában, majdnem ugyanennyien az önkormányzati igazgatásban, 7,5% a bíróságokon, 2,5% civil szervezetnél kezdett el dolgozni.

A jogászképzés bármelyik oldalát is vizsgáljuk, az adatok nem azt mutatják, hogy túlképzés lenne. Nehéz olyan munkaerő-piaci helyzetet elképzelni – az anarchiát és a totális válságot kivéve –, amikor a jogász munkanélküliség az egekbe emelkedne, a modern társadalmakban ez szinte lehetetlen, hiszen maga a posztindusztriális társadalom termeli újra a jogászéhséget. Ki mondja meg, hogy mikor van túlképzés? Az egyetem, az állam, a munkaügyi hivatalok vagy a munkaadók? Létezik-e olyan standard, ami alapján meg lehet ezt állapítani? A jogásztúlképzés mítoszának fenntartása semmi másra nem jó, csak arra, hogy jogásznak készülő diákokat tántorítson el a pályától, vagy tovább mélyítse a jogászokkal szemben meglévő negatív attitűdöket.

A szerző az ELTE ÁJK Jogszociológia Tanszék tanársegéde

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában