A Fidesz-kormány és a korérzemény
A Fidesz-kormány ugyan új, a baloldali és liberális hajlamú választókban viszolygást kiváltó alaptörvényt gyártott és szavaztatott meg túlnyomó parlamenti többségével, ám politikai rendszerünk továbbra is plurális és parlamentáris maradt, s ha ombudsmanok helyett már csak egy van is, de az állja a sarat, s még alkotmánybíróság is létezik és ítélkezik. A változás 2010 óta persze kardinálisnak mondható, de ami változott, az nem a politikai rendszer, hanem annak működési módja.
Ez az, ami borzongással tölt el sokakat – kit kéjessel, kit borzadályossal. Ezt a működési módot egy forradalmias és „szuverenitásmegszállottságú” retorika, valamint az állami központokból sugárzott etnonacionalista mozgósítás jellemzi, ami a sokat vitatott gazdaságpolitikán túl a kulturális és oktatási irányítást is mélyen áthatja. Vagyis jóval több ez, mint holmi nagypipájú, de kevés dohányú politikai hetvenkedés – ez a politikai rendszer két évtizedes liberális működésmódjának és irányt kijelölő jellegének radikális megváltozása.
Minek tulajdoníthatjuk ezt a nagy változást? Több mint két éve folynak a találgatások, amelyek többnyire a kormány tájékozatlanságára, hozzá nem értésére, szóval inkompetenciájára futnak ki. Ez azonban elégtelennek tetszik, mert hisz az 1867-es kiegyezés óta nem volt olyan kormányunk, amelyik ne érdemelte volna ki az inkompetens minősítést. Talán többre jutunk, ha az uralkodó korszellem változását is szemügyre vesszük.
A XIX. század utolsó harmadában, amely valóságos előglobalizációs időszak volt (megalakultak a vasút, a posta világszervezetei, nemzetközi bíróság stb.), hatalmas piaci fellendülés volt világszerte, amely egyúttal igen markáns individualitással, az egyén, egyéniség szerepének felértékelődésével járt együtt. A még a romantikából eredő szemléletből adódóan a politika, az irodalom, a földrajzi felfedezések nagyjai és a gazdasági élet félistenei is nagyobbnak látszódtak (láttatódtak!) a valóságosnál, hiszen a társadalomra vetett romantikus tekintet sarkallta és lendítette is az egyéni ambíciókat.
Az akkori világ boltozatán szinte hemzsegtek a héroszok. Kossuthok, Dickensek, David Livingstonok és Henry Stanleyk, Tolsztojok, Dosztojevszkijek, Rooseveltek, John Morganek, Ganzok, Weisz Manfrédok. Vagyis „nagy viktoriánusok” nemcsak Angliában teremtek, hanem sok más helyen is. A Gilded Age, az aranykor, a Gründzeit, a nagy alapítások ideje volt ez a korszak. A fejlődés sok téren ugrásszerű és hatalmas volt. Mindez ismerten a társadalmi egyenlőtlenség irdatlan, de már nem rendi jellegű, hanem modern, a piaci viszonyok dinamikájából eredő növekedésével járt együtt.
A gazdagodás mértékét érzékelendő emlékezzünk néhány példára. Első köztársasági elnökünk, Károlyi Mihály felesége, Andrássy Katinka említi ifjúkoráról például, hogy mielőtt a felvidéki Terebesen elkezdődtek volna az Angliából hozatott pecérekkel a vörös frakkos rókavadászatok, előtte a román Kárpátokba ment a család szarvasbőgésre, s csak az ottani vadászkastélyban ötvenfős személyzet állt a rendelkezésükre. Történelmi, grófi családról volt szó, de már a Monarchia külügyminiszteri posztját betöltő idősebb Andrássy Gyulától kezdődően a gyümölcsöző piaci befektetések fialtak a családnak, s nem pusztán a hitbizományi birtokok.
Hasonló a kép a korból Vladimir Nabokov esetében is, aki elmeséli, hogy a polgári státuszú szentpétervári családjukat a vidéki kastélyban egy hetvenfős személyzet fogadja vállcsókkal, s a kis Vologya ilyen körülmények közt űzi a lepkéket, hogy aztán ne csak az irodalomtörténetbe, hanem a lepkészet történetébe is beírja a nevét. Vagy például Katharine Graham, aki mint a Nixon elnököt buktató Washington Post tulajdonos-főszerkesztője lett Amerikán kívül is ismertté, olyan családban születetett, amely a megelőző századfordulón személyzetestül, külön vasúti szerelvénnyel utazott a vidéki kastélyukba, s rendszeresen a Pullmann-kocsik után csatolták a család hátaslovait szállító vagonokat is.
Mindhárom példában egyre inkább a kevesek kezében összpontosuló, úgynevezett „új pénzek” jelentették ezt a gazdagságot, amely a piacgazdaság felívelése következtében jött létre. Szinte minden robbanásszerűen növekedett a társadalmi egyenlőtlenségek kifeszülésével együtt. Ennek a gyarapodó, magabiztos, individualitással telített békevilágnak, amely persze a többség számára nem volt aranykor, az első világháború egy csapással véget vetett. A háború nehézségeivel még jobban kiéleződő egyenlőtlenség azonban nem csupán Európa keleti felében okozott forradalmakat, hanem a nyugati világban is forrpontra melegedtek a politikai indulatok, s radikálisan megváltozott a társadalomra vetülő és értelmező tekintet.
Egyre inkább teret nyert valamiféle kollektivista gondolkodás, illetve ezek egymással turbulens kapcsolatban lévő válfajai. Az addig kialakult egyenlőtlenségeket elviselhetetlennek érzők ugyanis, egymás ellenében is, hol társadalmi osztályok, hol nemzetek, hol pedig fajok ilyen vagy olyan küzdelmében látták saját közösségük egyenlőtlenségproblémáinak megoldását. Ez is hozzájárult a nemzetiszocializmus és sztálinizmus társadalmi tragédiáihoz. Mindennek a szabadság szélsőséges csorbulása volt az ára, anélkül azonban, hogy a társadalmi egyenlőség mérvadóan érvényesülhetett volna. Az államvezetések már az első világháborúban rákaptak az államosítás ízére, ehhez szakapparátusok alakultak ki, s legalábbis Európa nyugati felében az egyenlőtlenségek miatti társadalmi robbanás elkerülésének szándékától vezettetve teret nyert a „félelem reformizmusa” a társadalmi egyenlőtlenségek fékezésére – amelynek persze már a XIX. században, főleg Bismarck óta megvoltak a gondolati és praktikus előzményei, mint például a nevezetes társadalombiztosítás.
A társadalomra vetülő ilyetén kollektivista tekintet nagy pozitív következménye aztán a második háború után a Nyugat-Európában kialakuló jóléti állam. Az egyenlőségprobléma vitájában a jóléti állam azért kulcsjelentőségű, mert a társadalmi praxisban igazolja azt, hogy az egyébként konfliktusos szabadság-egyenlőség törekvések lényegében egymásra utaltak, hisz érdemleges szabadság és egyenlőség egyszerre, egy időben, egymást kölcsönösen éltetve történetileg csak a jóléti államokban valósult meg. Ez nyilván nem mellékes cáfolata annak a közkeletű vélekedésnek, hogy vagy szabadság van (amiről sok közgazdásznak elsőre csak a vállalkozás szabadsága jut eszébe), vagy egyenlőség. Vegyük észre, a gazdasággal foglalkozó emberek, főként a stagflációs tapasztalatok miatt, már régóta sutba vágták az infláció és a munkanélküliség trade-off típusú értelmezését, azazhogy köztük tartós, ellentétes irányú kapcsolat lenne, ugyanakkor az egyenlőtlenségek növekedése ellen hozott bármely politikai intézkedés szinte reflexszerűen váltja ki a közgazdászok jelentős csoportjainál a szabadság és egyenlőség trade-off jellegű felfogását.
A két világháború közötti időben a közösségiség, azaz a kollektivista szemlélet térnyerését tekintve szinte szimbolikus jelentőségű, hogy az eredendően a szocializmus fogalmának glóriája alatt a szovjetek által beszervezett felső középosztálybéli cambridge-i hírszerzők sztorija nyolcvan éve nem kerül ki a közérdeklődésből. (S csak azért van szó mindig a cambridge-iekről, mert az oxfordi kémeket máig nem sikerült dekonspirálni – így az angol humor, hisz Oxford és Cambridge nem csak az evezésben verseng egymással.) Mindenesetre az első háború utáni idő az előző korszakkal szemben egészen az 1980-as évekig, a szocializmus jegyében – legyen az kommunista típusú, nemzeti vagy azok ellen védekező – a kollektivitást, a szocialisztikus szemléletet helyzete előtérbe. Mégpedig oly mértékben, hogy még a bármiféle szocializmust szögesen ellenzők gondolkodásában is ez játszotta a főszerepet.
De tudjuk, semmi se tart örökké. Hiába volt szinte példátlanul sikeres a nyugati világ második háború utáni gazdasági és társadalmi fejlődése, egyre nagyobb számmal bukkantak fel a politika világában olyanok, akik az egyenlőtlenség ellen ható, államilag kimunkált közösségiségben látták a további előrelépés gátját. Vagy negyven éve, Thatcher asszony és Reagan elnök idején, a Milton Freedman közgazda nevéhez kötött neoliberális gazdaságpolitika átszakította ezeket a gátakat, s újra az individualitás felé lendült a történelem ingája. Ez a sokunk által átélt, számos jelenlévő által hazánkban is alakított időszak ismert jellemzői a liberalizáció, a privatizáció, a dereguláció a piac evangéliumának megtestesüléseként. Hétköznapiasan pedig így hangzott: „nincs ingyenebéd”, „támaszkodjék mindenki saját magára”, azaz az új szemlélet az államok szociális gondoskodásának visszavágásaként nyert teret.
Az egyre inkább kimondott gondolat az volt, hogy a piac mindent szebben, jobban, gyorsabban és főként rentábilisabban csinál, mint az állam – kivéve persze a sokágú biztonságból összeálló politikai stabilitást, amit továbbra is mindenki az államtól vár. Ezen uralgóvá vált szemlélet hatására aztán a legutóbbi évtizedekben a társadalmi egyenlőtlenség, amely az előző történelmi szakban jelentősen mérséklődött, újra a megelőző századforduló arányaihoz kezdett hasonlítani: nagyon kevesen válnak nagyon gazdaggá. Ugyanakkor egy pillanatig sem vonható kétségbe, hogy ez időben az individualitás felértékelődése s a politikai döntéseket sokoldalúan befolyásoló piacközpontú társadalmi szemlélet óriási gazdasági, tudományos és technikai előrelépéseket eredményezett.
A GDP-ben mért növekedés imponáló, miközben a társadalmi csoportok jövedelmi átlagának emelkedését nem a felső tíz, de még csak nem is a felső öt százalékban, hanem a népesség 0,1 százalékában (még inkább a 0,01 százalékában) felhalmozódó óriási gazdagodás biztosítja. Ez pedig irdatlan s egyre csak növekvő egyenlőtlenségeket takar szerte a fejlett világban. Az ebből fakadó elégedetlenség és tanácstalan ingerültség kap most hangot az évek óta húzódó globális pénzügyi válság közepette. S úgy tűnik, talán egy újabb, korszakos reccsenésnek vagyunk tanúi, az egyéni önerőre támaszkodó fejlődés hitének megrendülését éljük át, és tapasztaljuk az erősödő követelését annak, hogy az állam szabályozza a piacok működését és fékezze az egyenlőtlenségek növekedését.
Amire jutottam tehát – hogy érteni véljem a Fidesz-kormány államkollektivista, nemzeti népközösségben való érvelését –, az az, hogy egy etnikai, nemzeti kollektivitás mozgósításában keresik – és kinyilvánított hitük szerint találták meg – az aktuálisan érzékelt bajokból a kiutat. Ez a szemlélet az, amely a kormány által vezérelt politikai szerkezetünk működési módját alapvetően befolyásolja. Vagyis korántsem csak inkompetenciáról és nem is feltétlenül rosszakaratról van szó – amit politikai ellenfélről ab start feltételezni szokás –, hanem inkább javító szándékok és konok kártevésekbe forduló, zűrzavaros átszervezések kevercsében megnyilvánuló korérzeményről.
S mivel a politikailag feszítő társadalmi egyenlőtlenségek nem tűntek el, s az érzékelt problémák még enyhülni se látszanak, a kormányerők hangsúlyosan az elkövetkezendő történelemre hivatkoznak. Amint a kormányfő hangoztatja: a történelem fogja igazolni tetteiket. Csakhogy a történelem még soha senkit és semmit nem igazolt. Igazolni tetteket és személyeket történelmileg csak a történészek szoktak – jobbára egymással szöges ellentétben.
