Ha valaki egyszer majd összegyűjti a kétezres évek Magyarországának legjellemzőbb nyelvi fordulatait, javaslom, ki ne hagyja azt, hogy „kinek van kiírva?”. Ezt az álláspályázattól a közbeszerzésig széles körben alkalmazható kifejezést igazán volt alkalmunk elsajátítani az elmúlt bő évtizedben. Igaz, ahogy elnézem, hamarosan kikophat a nyelvből. 

A pályázati rendszer álszent ugyanis, így megérett a felszámolásra – tudtuk meg a napokban L. Simon Lászlótól. Márpedig az álmoskönyv szerint ez közeli törvénymódosítást jelent.

Az persze kétségtelen: minél komolyabb pozícióról van szó, annál kevésbé működik a pályázati szisztéma a mai Magyarországon. A rendes metódus szerint a hatalom kinézi, melyik posztra melyik káderét ültetné szívesen, rászabja a pályázatot, célzottan kijelöli a zsűrit, és ha még mindig akad valaki, aki kéretlenül nekifut a lécnek, hát egy tapasztalattal gazdagabban távozhat a pályáról. Ennél a kulturális államtitkár szerint sokkal jobb lenne, ha a hatalom a pályázati cirkuszt mellőzve űzné a káderpolitikát, nem utolsósorban azért, mert így felelősséget is vállalhatna a kinevezettek tetteiért.

Amivel kapcsolatban mindössze két tényt érdemes fölemlíteni. Az egyik, hogy ha a mindenkori hatalom csak egy kicsit is a látóhatár fölé emelné a tekintetét, akár azt is fölismerhetné, hogy a pályázat nem feltétlenül vásári komédia. Ha komolyan vennék, segíthetne például abban, hogy a döntéshozók megismerjék olyan emberek elképzeléseit is egy-egy intézmény jövőjéről, akikkel történetesen nem sodorta őket össze az élet egyazon kollégiumi szobába. A másik, hogy igen, nem teljesen kizárható, hogy a tehetséges, rátermett vezetők éppen a mindenkori kormánypártok holdudvarában bukkanjanak föl, így aztán az sem eleve elrendelés, hogy a pályázat mellőzésével kinevezett káder alkalmatlan legyen munkája ellátására.

Ez utóbbival csak az a baj, hogy mostanra a hatalom nemcsak a pályázati rendszert züllesztette le, hanem lényegében működésképtelenné tette azt az egész területet is, amelynek vezetői posztjairól a vita folyik. Márpedig ha a magyar kultúrában a kérdés csak az, hogy csendben vagy hangos botrányok között következik-e be a teljes összeomlás, akkor világos, hogy a kinevezés maga a konc, és annak jár, aki elfogadja a játékszabályokat. Aláírja, amit alá kell, legfeljebb egyedül maradván vág ronda képeket, amikor intézménye és munkatársai alatt vágják a fát, nem lázong, nem nyilatkozik, titokban sem suttogja el, hogy ez hallatlan. Beáll a néhány kirakatintézmény árnyékába, és talán már el sem gondolkodik azon, hogy jobb helyeken és jobb időkben a kulturális örökség töretlen megőrzése, a nemzet minél szélesebb körű művelése volna az, amiért felelősséget kellene vállalnia, nem pedig szalutálva nézni a megsemmisülést.

A pályázati rendszer megszüntetése önleleplező gesztus. Kétség sem férhet hozzá, hogy meg fog valósulni. Az pedig izgalmas tapasztalat, fontos jelzés lesz, hogy egy majdani rezsimváltás után az új hatalom mihez kezd ezzel a helyzettel.