De azért mégis megdöbbent, hogy egyébként igen komoly emberek azt fontolgatják,mit teszünk, ha majd a kezünkben lesz a teljes, a kétharmados győzelem. Talán a még bizonytalanok közül meg lehet majd sokakat győzni arról, hogy egy sima többség, legfeljebb néhány százalékkal, összejöhet – különösen, ha mint az utolsó időkben, ebben Orbán segíteni fog az ellenfeleinek. De ha túl sok szó esik a kétharmadról –s most mintha ilyesmit látnék, hallanék –, akkor annak két szempontból is nyilvánvalóan negatív következményei lesznek. Először is, kicsi a valószínűsége annak, hogy új támogatóként az ellenzék meg tudna magának nyerni politikai analfabétákat. Más meg az újak közül aligha hinné el ezeket az almokat. Hiszen azok szöges ellentétben vannak személyes tapasztalataival a társadalom ideológiai megosztottságáról s a jelenlegi pólusok pillanatnyi stabilitásáról. A kétharmados duma egyszerűen elijeszt. A politikán kívülieknek azt sugallja – ha persze egyáltalán eljut hozzájuk –, hogy azokat a csapatokat, amelyek most ilyesmibe élik bele magukat, nem lehet komolyan venni. A másik egy közvetett hatás. Ezek a kétharmados álmok mindig kötődnek valamilyen radikalizmushoz. Nem csak a kormányzó politikai elitet kell leváltani, szabad kéz is kell, hogy rendesen nekieshessünk az Orbán-rendszernek. S végül majd csak visszahozunk valamilyen 1989-es esszenciát. De mit is mond közben az ellenzék? Hogy össze kell fogni Orbán ellen egy feltételezett jobbközéppel. S miből gondoljuk, hogy annak a „keresztény történelmi magyar állam” bizonyos jelmezei és díszletei (akár olyan papírmasé változatokban, amilyeneket ezekből Orbánék kínálnak) nem rokonszenvesek? S kik lennének azok a valamilyen paktumra hajlandó „jobbközép” személyiségek, akik ezekről lemondanának? Ilyeneket egyelőre nem látok, de az nem jelentené, hogy olyan színpadban gondolkozzunk, ahol ilyeneknek eleve nem jutna hely. S itt igazán nem a személyi rokonszenvek számítanak. A kétharmados álmodozók persze nem profi politikai tervezők. Az álmokat nem lehet átbútorozni.

Tudni lehet, hogy ennek az ideiglenesen még arctalan, virtuális jobbközépnek kulturálisan az alaptörvényben sok olyan elem tetszik, amitől egy liberális kiütést kap. S nélkülük még az egyszerű ellenzéki többség is kérdéses. „Kétharmad” biztosan nem jön össze. Hát akkor most mihez kezdjünk a radikális kétharmados jövővízióinkkal? Egyetlen kézzelfogható eredményük a mégis esetleg átszavazást vagy átállást fontolgatók elbizonytalanítása, sőt eltaszítása lehet. Közben legalább másfél hónapja egymást követik a kerekasztalok, programmegbeszélések, vitaülések, elemzések, amelyek kiemelten ezzel az eshetőséggel foglalkoznak. Nem állítom, hogy nem kellemes eljátszani ezzel a gondolattal. De annak a lehetséges győzelmet kellene szolgálnia. Segítenie kellene Orbán Achilles-sarkainak (igen, így többes számban) beazonosításában.

De a probléma igazán nem politikai technológiai, hanem csoportlélektani. Ezek a tervezetek, hiába hiszik magukat stratégiainak, tulajdonképpen nem azok. Egyetlen funkciójuk, hogy szerzőiket és hallgatóikat, a szakmai és politikai tisztesség tartományain belül maradva, egy pillanatra, a csatára készülődés e fázisában mégis hozzájuttassák a remény valamilyen könnyen fogyasztható dózisához. S ugyan a helyzet nem rózsás, de épp e szakaszban, a csapatok számbavételének, a potenciális al- és fővezérek szövetségkötéseinek pillanatában egyébként miért lenne olyan szörnyen reménytelen? Olyan, amelyen csak kis oxigénpalackok osztogatásával lehetne segíteni? Hiszen ezek amúgy csak egy-két órára elégségesek.

Hallgatok tudós és tiszta szellemű jogászokat arról, hogy hogyan lehetne a mostani alaptörvény helyett valami koherenset, szakmailag védhetőt összerakni. Olyat, amilyet majd a másik oldal is utcai harcok nélkül elfogad. Végül is a békés átmenetnek nincs alternatívája. Nagyszerű. S akkor jönnek a jogtechnikai ajánlatok. A parlament mondja ki, hogy a kétharmados törvények műfaja ezután megszűnik. De hát kiderül, hogy ehhez legalább egyszer egy adott pillanatban kell kétharmad. S az honnan jönne össze? Egy másik intelligens ötlet: vadonatúj alkotmány kell, ne foltozgassuk a régit. S ne is egy esetleges kormányzó koalíció alkotmányozzon, mert az megint az egyik irányba vinne el, hanem az összes parlamenti és társadalmi erő. Ezt követelné a nemzeti egység. Amelyből azért a mostani négy évért „büntetésül” legfeljebb a Fideszt lehetne kizárni. Az érvek professzionális szempontból, bár eltérőek, saját logikájuk szerint hibátlanok. De hát a következő 2-3 év magyar nyilvánosságában nyilvánvalóan nem a békés átmenetről szólnak.

Néhány hete egy másik összejövetelen egykori szabad demokrata vallásszakértők azt fejtegették, hogyan kellene majd, „ha győzünk”, nekimenni az egyházaknak. Merthogy azok most túlságosan elbízták magukat… S közben bizonyára ők is olyan sikeres népfrontot remélnek, amelyben a liberálisoknak megint komoly helyük lenne. És a keresztényszocialistáknak?

Gondolatkísérletekre természetesen mindig szükség van, másfél-két éves közéleti kómából kijövő értelmiségi hálózatokban különösen. De világosan tisztáznunk kellene funkcióikat.

E viták, összejövetelek kísértetiesen emlékeztetnek stúdiumaimból egy az orosz polgárháború utáni miliőre, amelyet az újszovjet értelmiség akkor „bivsije”-nek, „egykor voltaknak” nevezett. Akkor már alig tanító, egykori tanszékeikről kiszorított egyetemi tanárok, a régi hatalom valamikori főtisztviselői, a betiltott vagy megszüntetett egykori újságok e körben még neves kolumnistái kapaszkodtak abban össze. Akik otthon maradtak, kitartottak egykori világuk romjai között, és a forradalmi terror puhulásával kezdtek összejárni, s a kis körökből, legalábbis Pétervárott, Moszkvában valamilyen kisvilág is összeállt. Programokat persze nyilvánosan nem fogalmazhattak meg. Nem úgy, mint azok, akik bizonyos értelemben talán szerencsésebbek voltak, és még közvetlenül a forradalom után ugyanezekből a rétegekből Párizsba, Berlinbe menekültek. És ott számtalan gyűlést tartottak, pamfletet írtak, a francia, német lapokat olvasói levelekkel bombázták arról, hogy a bolsevikok már a holnapi napot sem érik meg, hogy rendszerük pillanatokon belül összeomlik. Ez nyilvánvalóan segített a politikai menekültek mentális túlélésében, az otthoni történésekhez azonban sok köze nem volt. Oroszország anyácskát nem befolyásolta.

Nem akarom a bolsevik rendszert Orbánéhoz hasonlítani. Ezek teljesen másról szóltak-szólnak. Legfeljebb néhány ponton az arroganciájuk, s valami absztrakt forradalmi hév kötheti össze azokkal. De a bolsevikok akkor annyira erősek voltak, hogy a talajt vesztett értelmiségieknek politikai fantazmagóriákon kívül másuk nem maradt. De kik, miért élnének ezzel a technikával most? Orbánék összehasonlíthatatlanul, nagyságrendekkel gyengébbek, persze ismernek néhány friss politikai szervezési technikát. Ezek érvényessége, hatóköre,mint minden technikáé, korlátozott. A helyzet így nem olyan rossz, s a lufikon kívül is vannak, lehetnek az ellenzéknek eszközei. A „bivsije” – a fűtetlen pétervári lakásokban vagy az emigrációban végül is megadták magukat. Ezt az állapotot kellett a maguk számára valahogy elviselhetővé tenni. Ilyesmiről ma szó nincs. A bezuhanást a vágyak fogságába, bár láthatólag a 1990–2000-es évek sok szakértőjének, közszereplőjének e pillanatban édesnek tűnik, most azonnal el kellene felejteni.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.