A most folyó szabadságharc első epizódja 2009 őszére datálható, amikor a frissen megválasztott pécsi polgármester egy reggelen őrző-védő emberekkel foglaltatta el a vízmű székházát, hogy a kisebbségi (francia) tulajdonos ne tehesse be oda többé a lábát. Az eset pikantériája, hogy 1995-ben ő volt az, aki polgármesterként eladta nekik a cég 48 százalékát. 

Azt, hogy ez a nem mindennapi akció mennyibe fog kerülni a pécsi önkormányzatnak, még nem tudni, a találgatások 5-10 milliárdról szólnak, a bécsi választott bíróság talán idén dönt az ügyben.

Hogy hiba volt-e a közművállalatokat multiknak eladni, arra ma a legtöbben azt felelik, hogy igen. A tranzakciókba persze bele kell kalkulálni az ország akkori szorult gazdasági helyzetét s azt, hogy önerőből nem futotta volna fejlesztésekre. Pécsre visszatérve, évente komoly hasznot zsebelt be a Suez, amit zömmel terjeszkedésre fordított, ez sem tetszett a városnak. A foglalást követően PR-célból a tisztán önkormányzativá vált cég valamelyest mérsékelte a vízdíjat, a közvéleményt ez meggyőzte az intézkedés helyességéről. Azóta viszont csökkent a nyereség, és jelentősen nőtt a számla. Ha ehhez hozzávesszük az idén életbe lépő közműadót és a várható rezsicsökkentést, hogy a zajló perről ne is beszéljünk, meglehetősen borússá válik a kép.

Jelez másutt is a szemafor. A pénzben szintén nem dúskáló főváros hősies alkuval vásároltatta ki a vízművekkel a szintén francia cég részesedését, csakhogy az OTP, alaposan átvilágítva a vállalatot, elállt a 12 milliárdos kölcsöntől, ami annyit jelent, hogy a cég egyelőre képtelen visszafizetni Budapestnek a kivásárlásra kapott pénzt. A Suezzel (és a német RWE-vel) már Demszkyék is komoly vitában álltak az úgynevezett menedzsmentdíj dolgában, ami nem jelentett mást, mint az éves haszon lefölözését. Idén azonban még az is előfordulhat, hogy a vállalat veszteséges lesz.

A privatizáció során valószínűleg nem pusztán önmaga az eladás kárhoztatható, hanem az is, hogy az eladók nem voltak tisztában a szektor értékével, a kiaknázható lehetőségekkel, és szerződéskötéskor számos hibát vétettek. Csakhogy ez jellemző volt a hazai vevőkkel kötött üzleteknél is. Emlékszem, amikor a 80-as évek elején a vendéglátásban a gebint felváltotta a szerződéses üzemeltetés, a licitáláskor sorra ájultak el a cégvezetők a számok hallatán. Halványlila fogalmuk sem volt a valós forgalomról. Kérdés, hogy az állam, az önkormányzat mára tájékozottabb, jobb gazdává vált-e. Vajon káderei ugyanolyan kontraszelektáltak-e, mint egykoron? A „tervutasítás” megél-e a piacon?

Sokan úgy vélik, amit kár volt eladni, kár lesz visszavenni, hiszen a kormánynak módja van kivásárlás nélkül is mérsékelni a profitot, szabályozni a működést. Teszi is, csak ezzel olykor a saját lábába lő, miközben milliárdokat fizet a friss tulajdonért. Kedden az MVM volt vezére állította azt, hogy az állam 500 millió euróval készül többet fizetni az E.ON földgázcégeiért. És emlékezhetünk rá, hogy miközben a keleti szél hullámait szeretnénk meglovagolni, nem nyugodtunk addig, amíg meg nem szereztük az oroszok Mol-pakettjét. Az ára még most is fájdalmas. Ráadásul az idén életbe lépő prések nyomot fognak hagyni ezeken a vállalatokon. Könnyen többe kerülhet a leves, mint a hús.

Jól kifőztük?