Sajátos kiszavazóshow a jelen. Minden kor és minden politikai tábor saját szempontjai szerint definiálja magát, jelöli ki önnön határait, a jó és a rossz, az elfogadható és az elfogadhatatlan mércéit. Közhely, hogy a magyar huszadik század sűrűn produkálta az átértékeléseket, a nemzeti panteon át- meg átrendezését. A „rövid”, ám legalább kilenc gyökeres politikai fordulattal tarkított század története könyvégetések soraként is elbeszélhető. Csak egyetlen kiragadott mozzanat: egy év sem telt el 1944 júniusa és 1945 februárja, Kolosváry-Borcsa Mihály fajvédő államtitkár-kormánybiztos és az Ideiglenes Nemzeti Kormány autodaféja között. Előbbi saját kezűleg vetette a zúzógépbe olyan, zsidónak, illetve „a magyar szellemiségtől idegennek” minősített szerzők műveit, mint Szép Ernő, Molnár Ferenc, Stefan Zweig, Sigmund Freud, vagy a Lassie hazatér „félelmetes” szerzője, Eric Knight. A háború végén aztán a fasisztának, szovjetellenesnek vagy antidemokratikusnak kikiáltott művek jutottak ugyanerre a sorsra: ezen a listán kevesebb a siratni való tétel, ám Hitler és Szálasi mellett Hóman Bálint, Pethő Sándor vagy ifjabb Andrássy Gyula kötetei is áldozatul estek. Különleges dicsőség jutott a kiváló francia írónak, a modern regény egyik megújítójának, André Gide -nek, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy mindkét listán helyet kaphatott.

Ezek csak a leglátványosabb példák. A gyomlálás, a kánonalkotás szükségszerű folyamat, és korántsem csak diktatúrák sajátja. Nem mindegy, kit ölelünk keblünkre, és kit tagadunk ki a nemzeti emlékezetből. Jól tudja ezt mindenki, aki passzív megfigyelője vagy tevékeny résztvevője volt a rendszerváltást követő kultúrharcoknak. Horthy Miklós, Teleki Pál, Wass Albert és Nyirő József után például nemrégiben ismét Prohászka Ottokár személye került az ideológiai csatározások kereszttüzébe. A véresszájú antiszemita, a numerus clausus élharcosa – egyúttal a huszadik századi magyar katolikus megújulás legfontosabb, kivételes tehetségű és műveltségű szereplője, őszinte és mély szociális érzékenységgel, humánummal megáldva. A mérleg mindkét serpenyőjét komoly súly nyomja: bármelyikről csak az feledkezhet meg, aki nem ismeri Prohászka munkásságát, vagy aki szándékosan szeretné elfeledtetni annak neki nem tetsző elemeit.

Zavarba ejtően esetleges, hogy ki kerül a tűzvonalba, és ki nem. A magyar kultúrának számos olyan kanonizált, bal- és liberális oldalon is ikonikusnak számító alakja is akad, akinek újraolvasása igencsak meglepheti a szorgalmas érdeklődőt, mégsem merült még fel, hogy száműznünk kellene őket tankönyveinkből. Kölcsey Ferenc például Szatmár megye aljegyzőjeként 1830-ban emlékeztette rá a vármegyét, hogy „amely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll”. Berzsenyi egy mezőgazdasági tárgyú tanulmányában a zsidókat jelölte meg az alföldi parasztok nyomorának fő okaként, akik „többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat, a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem”, egyébként pedig a vidéket rettegésben tartó rablók áruinak fő felvevőpiacát jelentik. Hogy az említettek „egészen más korban éltek”? De mit kezdjünk a hozzánk időben közelebb álló remek íróval és földrajztudóssal, Cholnoky Jenővel, aki a zsidókat a magyar katonák háborús erőfeszítéseit csalással és csempészéssel szabotáló bűnözőkként írta le? Vagy az antiszemitizmus ellen egész életében küzdő Jászi Oszkárral, aki hol a kapitalizmust ostorozta a „zsidó uzsorán” keresztül, hol – már az emigráció idején – a bolsevizmus lényegét kereste „a zsidóság faji vagy történetileg kifejlett átlagtípusában”, a „bolsi bócherekről” és „bolyhosokról” szóló meglátásai hallatán pedig talán még Gyöngyösi Márton is elpirulna?

Más népek is hasonló dilemmákkal küszködnek: a franciák az antijudaista Voltaire, az oroszok a szintén „zsidófaló” Dosztojevszkij, a norvégok a náci kollaboráns Knut Hamsun, a románok a „vasgárdista” Mircea Eliade sötét oldalával (külön feladvány a baloldal számára a baloldali antiszemitizmus problematikája, amelyben maga Marx is köztudottan érintett). A kérdés mindig ugyanaz: milyen teljesítmény, milyen születési dátum elegendő ahhoz, hogy szemet hunyjunk a kor szelleméből vagy személyes gyarlóságból adódó bűnök felett? Mert igenis megtesszük: a fenti példákból is látható, hogy olykor a gondolat, a haladás és a szépség élharcosai fogalmaztak meg olyan gondolatokat, amelyeket ma talán a Magyar Hírlap véleményrovatából is felháborodva száműznének.

A probléma nem egyszerű. Felvethető-e a vészkorszak gyalázatával a hátunk mögött a következő állítás: az európai és magyar kultúrának egy időben szalonképesnek számító eleme volt az antiszemitizmus – anélkül, hogy relativizálnánk annak intellektuális és morális szégyenét? Lehetséges-e – amint azt többé vagy kevésbé jóhiszemű apologéták javasolják – elválasztani egy ember tevékenységének különböző dimenzióit? Másik oldalról: mennyit veszít a magyar és egyetemes kultúra, ha a kánonképzés során következetesen tartjuk magunkat demokratikus értékeinkhez? Elégséges indok-e az antiszemitizmus arra, hogy egy teljes életművet szemétdombra vessünk? Nem esünk-e a történetietlenség hibájába, ha eltekintünk attól, hogy a rasszizmus, a szexizmus, a homofóbia történetének nagyobbik részében a nyugati közgondolkodás integráns része volt? És nem sétálunk-e a szerecsenmosdatás csapdájába, ha nem így teszünk?

Egy biztos: egyik szélsőséges megoldás sem üdvözítő. Fájdalmas, de tény: az állampolgári egyenlőség, az etnikai, vallási és kulturális tolerancia hosszú és keserves fejlődés eredményeként vált általános alapnormává, és a fehér/keresztény/férfi felsőbbrendűség eszméje kitörölhetetlen nyomokat hagyott kultúránkon. A felvilágosodás olyan kiválóságai, mint Hume, Kant vagy Montesquieu, félelmetes mondatokat bírtak leírni a színes bőrűekről; miközben mindez sem Kölcseyt, sem Prohászkát, sem Németh Lászlót nem menti fel. Hiszen józan hangok minden korban léteztek, és azt is tudjuk, hogy az értelmiség nem a második világháború idején szembesült vele először, hogyan válnak tettekké a szavak.

A hazai kultúrharc ütközetei, vagy a közelmúltban a Romsics Ignác vélt antiszemitizmusa körül Gerő András írása nyomán kibontakozott vita sommás ítéletei újra és újra rámutatnak arra, hogy a magyar „véleményformálók” adóssága égető a közös végiggondolás terén; nem tudunk mit kezdeni a dilemmával. Kényelmesebb mélyre ásni magunkat meghitten ismerős lövészárkainkba. Vitáink nem ismernek színt a feketén és a fehéren kívül. A „mi kutyánk kölkének” mocskát reflexből tagadjuk, akkor is, ha a nyakunkig ér; a „tiéteken” csak a mocskot vagyunk hajlandók észrevenni. Átmenet nincs.

Pedig a szükséges szelekció legalább valamennyire közmegegyezéses kritériumainak rögzítését nem lehet megúszni. Meg kell tudnunk mondani, hogy ha Berzsenyi és Jászi igen, Prohászka vagy Teleki miért nem. Hogy miért hunyunk szemet egyesek bűnei és mások erényei felett. Jó lenne kialakítani egy olyan beszédmódot, amely képes elismerni, hogy Csoóri Sándor korunk egyik legnagyobb magyar költője, akit érdemes olvasni; miközben nem tagadja le, de nem is tolerálja a Nappali hold menthetetlen antiszemita kirohanásait. Semmilyen ürüggyel nem elfogadni az elfogadhatatlan gondolatokat és tetteket. De valahogy együtt élni a tudattal: ilyenek (is) voltunk.

A szerző a Magyar Progresszív Intézet elemzője

 A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.