A tanulmányi idő viszonyainak liberalizálása: Az idő felszabadításának legaktuálisabb megoldandó kérdése a jogtalan kényszerre alapozott röghöz kötés azonnali felszámolása. Ez azt is jelenti, hogy az egyetemi hallgatók csakis akkor tudnának mértékadó módon hozzájárulni tanulmányaik finanszírozásához, ha nem kötné őket a meghatározott időn belüli diplomaszerzés kényszere. Hiszen ha azt várjuk, hogy fizessenek, akkor meg kell nekik engedni, hogy tanulmányaikkal párhuzamosan dolgozhassanak is. A kreditrendszer elvileg azért született, hogy oldja a merev időbeli kereteket, hogy lehetővé tegyen (és ne büntessen) egy megszakításokkal tűzdelt egyetemi életutat, hogy a tanulmányok rugalmasabban összeállíthatók, időben elnyújthatók lehessenek.

A tanulmányok terének liberalizálása: A globálissá vált munkaerő- és oktatási piac (még röghöz kötéssel sem megállítható) táguló tere mellett a netgeneráció olyan új minőségű második (virtuális) teret használ, amely határtalan és szabad. Ez a tér jelenleg külön, szubkulturális világként működik, hiszen a „kőegyetemi” világ működési módja és a hálólét jellegzetességei nem illeszkednek egymáshoz. A felsőoktatás nincs felkészülve arra, hogy a virtuális világ kihívásaira módszertani választ adjon, hogy eszköztárába rendszerszerűen beépítse az új olvasási, játékhasználati, tudásmegosztási, képkezelési, kapcsolatteremtési szokásokat. Így a két különböző tér közötti szakadék egyre csak mélyül, és várható, hogy a hálóléthez szokott netgeneráció egyre nehezebben fogja tűrni a „kőegyetemek” nagyelőadói, jegyzetelős, számukra unalmassá váló világát. A kormányzati bürokrácia is kezelhetőbbnek érzékeli a zárt tér és a meghatározott időlimit szabályozási kereteit. Egy-egy szak akkreditálásához térben és időben lehatárolt helyen kell rendelkezésre állniuk rögzített tanterveknek és meghatározott számú és minősítésű oktatóknak. A törvényhozás nem tud mit kezdeni sem a távtanulással, sem a távoktatással (például a virtuális térben eltöltött tutorálási idő elszámolásával), sem a tereket áthidaló, egyetemek, városok és országok közötti virtuális „átoktatással”.

A lineáris könyvkultúra monopóliumára alapozott oktatás béklyóinak feloldása: A szóbeli hagyományozásról a könyvkultúrára való áttérés vált az általánosan kötelező iskoláztatás egyik meghatározó alapjává. Ez a kultúra egyrészt mindenki számára elérhetővé tette a tankönyveket, másrészt rászoktatott a koncentrált, magányos olvasásra, a lineáris, konvergens gondolkodásra. Az így fejlesztett kognitív kultúra hatalmas művelődési és tudományos eredményeket hozott. Ugyanakkor a (tan)könyv logikájától való eltérés hibává, a sok szálon futó, a normázott iskolai tudásközlés vonalaitól eltérő gondolkodás anomáliává válhatott. Az iskolai tudás megkérdőjelezhetetlen forrása az írott szöveg lett. Visszaszorulhatott a kreativitás, a holisztikus, divergens gondolkodás, háttérbe szorulhatott a saját életvilág megfigyelésére alapozott tudás.

Az újabb kultúrtörténeti váltás (az internet világának terjedése) megkérdőjelezte a könyvkultúra iskolai helyét. A hálózatba szervezett kommunikációs környezetben a visszajelzések gyorsak, a több szempontú megközelítésekhez való hozzáférés könnyű, büntetés nélkül lehet hibázni, helyet kap az egyéni tudás reprezentációja, könnyen megszervezhető a teret és időt áthidaló csoportmunka. Mindez nagy kihívást jelent a felsőoktatás oktatási rutinjai számára is.

Az egyetemek nem elsősorban a versenyhelyzet kerülése miatt ragaszkodnak továbbra is a könyvkultúra monopóliumához. A tömegoktatás abszolválása ugyanis nem lehetséges másképp, mint az „egységes jegyzetek” megtanulásának „zárthelyi” ellenőrzésével. Ez a helyzet pedig csak igen céltudatosan bevetett fejlesztési erőforrások segítségével érhető el – semmi esetre sem a folytonos kivonásokkal.

A munkaerőpiac aktuális igényei és az egyetemi kimenetek közötti megfeleltetési kényszertől való szabadulás: A tudomány szükségszerű specializálódásával párhuzamosan a felsőoktatás szakterületei is folytonosan szaporodnak. Ugyanez történik a szakmákkal, foglalkozási kategóriákkal, tevékenységekkel is. Minden állandó változásban van: oldódik a munka kötöttsége, terjed az informális munka, növekszik a differenciálódó társadalom ellentmondásait kezelni hivatott szolgáltatási szektor, megjelennek az őrző-védő, a környezetvédő, a tanácsadó, az elektronikai ipar környékén kialakuló új és új foglalkozások. Egész iparágakat számolnak fel egyik napról a másikra és visznek két vagy több országgal arrébb. Mindez már rövid távon is bizonytalanná teszi a munkaerőpiacot, és a piac által elvárt tudás- és képességigények tervezhetősége kétségessé válik.

A csak hosszú távon tervezhető iskolarendszer hiába próbálja az elismert szakmák specializációjával, munkaerő-piaci előrejelzésekkel, életútinterjúk összesítésével követni ezeket a dinamikus, kiszámíthatatlan változásokat, elvileg sincs esélye arra, hogy az aktuális igényeket eltalálja, hiszen mire beépíti és szakmásítja, diplomásítja a tevékenységet, az igény már régen nem ugyanaz. Sőt: minél görcsösebben ragaszkodik ahhoz, hogy specializált kibocsátásaival eltalálja az aktuálisnak vélt igényeket, annál bizonytalanabb lesz az eredmény. Mennél több tényezőt próbál bevonni ugyanis a tervezésbe, annál több váratlan változást nem tud bekalkulálni. Mégis tartja magát az a hit, hogy az iskolai specializálódások tervezésénél a munkaerő-piaci előrejelzések kaphatnak döntő szerepet. (A jelenlegi oktatásirányítás is képesnek tartja magát arra, hogy íróasztal mellől – három munkanap alatt – konkrét keretszámok, felvételi ponthatárok megszabásával határozza meg a több ezer egyetemi szak létszámát és ezáltal az értelmiségi munkaerőpiacot.)

Logikus lenne tehát, hogy szabaduljunk a túlspecializált, munkaerő-piaci meghatározottságú oktatástervezéstől, és az általánosabb kommunikációs, döntési, választási, tanulási képességek fejlesztése felé forduljunk. Hiszen azok a végzősök, akik képesek saját világuk jelenségeit a problémamegoldásba bevonni, akik képesek hatásos tudásmenedzsmentre és tudásmegosztásra, akik tudnak a különböző közösségek között mozogni, képesek a nézőpontok sokféleségét észrevenni és méltányolni, azok egy széles alapképzés után önszervező módon könnyebben tudnak specializálódni, könnyebben tudnak maguknak át- vagy tobábbképzéseket szervezni és végül munkát találni.

A meghatározott idő alatt megszerezhető diploma kötelme és az ettől való eltérés büntetése, a kötött munkaerőpiac, a tudás kereteinek bürokratikus meghatározása jól illik egy tradicionális világképbe. Egy rendpárti, ellenőrzéspárti, központosító kormány világnézetéből fakadóan sem szimpatizál a liberalizáló szabályozási mintákkal: a rend ellentétpárjának nem a rend módosított szabályozását, hanem a rendetlenséget tartja. Mindez nem kedvez annak, hogy az ilyesfajta kérdéseket az érdekelt felek korrekt módon, demokratikus keretek között megvitassák, hogy erről az oldalról várjunk a fenti pontokra is kiterjedő döntés-előkészítő elemző anyagokat. De labda nem csak az ő térfelükön van. Mi van akkor például, ha – mint a mostani diáktüntetések hatására – valóban újra jobban megnyílnak az egyetemek kapui, és rendezik a finanszírozást? Hogyan tovább, ha valamikor valahogy mégis megvalósulnak a tartalmi kérdéseket is napirendre tűző érdemi tárgyalások? Le tudna-e akkor tenni a tárgyalóasztalra a jelenlegi civil és nem civil ellenzék olyan (tanulmányokon, felméréseken, vitasorozatokon alapuló) javaslatcsomagot, amely a demokráciadeficit felszámolásán és az erőforrások elosztásán túl más tartami és szerkezeti kérdéseket is érdemben felvet, és egyben konkrét, használható, bevezethető javaslatokkal is él?

A szerző szociológus

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.