Három földrész igen nagyszámú légikikötőjében volt szerencsém megfordulni. Az utóbbi öt évben havonta két utazásra „kényszerít” a kötelezettségem. A város, amit rendszeresen látogatok, alacsony költségű (fapados) légitársasággal közelíthető meg a legkedvezőbben. Az a zsúfoltság és levegőtlenség, ami a ferihegyi I-es terminálon volt tapasztalható ezekhez képest és egyáltalán, már-már az elviselhetetlenség szintjére jutott. A Malév tönkretétele után azt hittük – mi, fapadossal utazók –, hogy a II-es terminálokba történő átköltöztetés javulást hoz a körülményekben. Tévedtünk.

Nemzetközi viszonylatban példátlan, hogy utasát, családtagját a reptérre szállító autós mindössze öt percet tartózkodhat díjmentesen a terminál előtt. Segítségre szoruló utast nem lehet ennyi idő alatt bekísérni, és visszaérni a kocsihoz. Az öt perc lejárta után több mint 11 eurónak megfelelő összeget kell fizetni. Az általam ismert reptereken általában 10 perc ingyenes, és utána félóránként egy eurót kell fizetni.

A második csapás akkor éri az utast, amikor a biztonsági vizsgálaton átérve szeretne eljutni a kapuhoz, ahonnan beszállhat a gépbe, vagy a busz a repülőhöz szállítja. Akkorka monitoron kell keresnie három méter magasságban a kiírást, amilyeneket szemmagasságban szoktak a falra elhelyezni. Gyengén látónak esélye sincs, hogy megtalálja a járatára vonatkozó információt. Ha meg is találta, nem tud egyből odamenni, mert a gép indulása előtt mintegy fél órával írják csak ki a kapu számát. Ebben a csarnokban csupán kevesek lehetősége, hogy ülve várják meg a rájuk vonatkozó információk érkezését, hacsak nem óhajtanak beülni Európa legdrágább kávézóinak egyikébe. Ezért nem engedik tovább az utast a beszállító kapuhoz, kényszerítve a pénzköltésre. Ha netán fogyasztás nélkül megpróbál helyet foglalni, igen gyorsan kiutálják. A nyári melegben történt, hogy a B terminál egyik alsó szinten lévő kapujánál volt a beszállítás. A helyiségen nem volt nyitható ablak, szellőzés sem, az utasok kókadoztak. Érkezéskor pedig a tűző napon kellett több száz métert gyalogolni a terminálig a vaskordonok között.

Mindezekről tájékoztattam a Fogyasztóvédő Felügyelőséget, mely hatóság átadta levelemet a repülőtér üzemeltetőjének, ahelyett, hogy kivizsgálta volna panaszomat. A válasz cinikus volt. Ezzel bezárult a kör. Igaz, a hatóság tudta nélkül nem lehet lezülleszteni egy állami tulajdonú intézményt... Az óvatlan utas azt hihette volna, hogy a repülőtér üzemeltetője nem képes alulmúlni önmagát. Ismét tévedett.

Az előjelek már látszottak, amikor a sátrakhoz vezető hosszú, kordonnal körbekerített „folyosókat” elkezdték lefedni, azaz véglegesíteni. Mindenki azt hitte, hogy valami nagy rendezvény lesz a reptéren, mert az ilyen alkalmakkor szokásos sátrakat emeltek – gondolom tízmilliókért. Legutóbbi utamon már részese lehettem e „reptéri bulinak”. Igaz, már mintegy 40 perccel korábban startolhattam a sátor felé. Nem terített asztal fogadott. Kint akkor még körülbelül 10 fok lehetett, először nem tudtam, mihez hasonlítható a szentély, ahová mint birkák özönlenek a friss információ birtokában az utasok. Miközben várakoztunk a beszállásra, és hallgattam a nem nyomdába illő megjegyzéseket hazai és külföldi utasoktól egyaránt, észrevettem, hogy mindenki elkezd vetkőzni. Én is kényelmetlenül éreztem magam. Felnéztem és akkor láttam, hogy a baromfikeltetőkben használatos infralámpákkal melegítenek bennünket. Mivel sűrű, tömött sorokban várakoztunk, a lámpák alatt állók nem tudtak kitérni a hősugárzók elől. Jártam már igen szegény karibi országok repterein is, melyek szintén az ország – sziget – kapui voltak, azonban azokat a légikikötőket rangjuknak megfelelően kezelik. Ilyen megalázó, az országot lejárató, nyomorúságos szolgáltatással még nem találkoztam.

Valaha a Malév nagyon jól csengő név volt a nemzetközi repülés porondján, és ahhoz volt méltó a repülőtér üzemeltetése is. Igaz, soha nem volt nyereséges, de az állam adott magára... Nagyon kevesen tudták, tudják, hogy a repülőtér és a (volt) nemzeti légitársaság vezetése nem volt azonos. Egységesen elégedettek voltak földön és levegőben egyaránt.

Úgy tűnik, hogy a jelen helyzetben a cél, AZ UTAS, aki számára szolgáltatni kellene, nem számít, a haszon mindenekelőtt. A sajtóból azt hallottuk, hogy a magas reptéri díjak miatt kényszerültek a légitársaságok a sátrakba, miközben a kényelmes kapuk ott állnak kihasználatlanul. Felmerül a kérdés: kinek állt érdekében e visszataszító beruházás? Egy biztos, hogy nem azon utasoknak, akikből a repülőtér és a légitársaságok élnek.

Több ismerősömtől azt hallom, hogy már régen nem Ferihegyről utaznak, inkább kimennek autóval Bécsbe, és az ottani szolgáltatásokat veszik igénybe, mert olcsóbbak, de ezt hallom Pozsonyról is.

Miniszterelnökünk minapi nyilatkozatából az derül ki, hogy országunk helyzete jobb, mint az európai átlag. Ha ez így van, akkor az állam miért engedi, hogy az ország kapuja ilyen lehangoló képet adjon országunkról?

Jerkovics Zoltán, Budapest

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.