Akár azt is mondhatnánk, hogy jól van ez így. Jogállamban élünk, nem lehet senkit csak úgy meghurcolni. Győz az igazság. Csakhogy embereket meg lehet hurcolni, és egyáltalán nem érezzük azt, hogy bárhol győzött az igazság. Inkább a homály, a kétkedés győz.

Most éppen ott tartunk, hogy a kirakatpereknek szánt ügyeknél törnek a kirakatok, egyértelműnek vélt történetek válnak lyukassá, megrendezetté. Furcsa kihallgatásokkal, tendenciózus nyomozásokkal, összetákolt vádiratokkal szembesülünk, miközben nem is oly rég még Kaya Ibrahimok, Josip Totok cégeit adták-vették, majd nokiásdobozok repkedtek a szocialista égbolton.

Jól emlékszünk a tartószíjon való elvezetésekre, a kitárulkozó gyanúsítottak irányított lapinterjúira, szinte halljuk a cellaajtók csapódását – most meg beleszédülünk abba, ahogyan vidékre irányítanak pereket, utolsó pillanatban kiegészítenek, ejtenek vagy módosítanak vádpontokat, így érkezünk el odáig, hogy a vádlottak vádolnak.

Akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy a tiszta kéz, üvegzseb, miegymás már rég mindennapjaink része, csak az elvakult hatalmi harc kreál korrupciót, visszaélést, hogy a pénz gyanúsnak tűnő körtánca csak kampánylátomás, amelyet a győzelmi láz (bosszú) még éltet egy darabig, hogy egyszer majd más szereplőkkel, más történetekkel, de ugyanaz kísértsen.

Szép is lenne. De igenis voltak-vannak ügyek, csakhogy ezekbe lassacskán mindenki belecsavarodik. A vétkek, bűnök, panamák egy politikai játszma részeivé válnak, soha nem tisztázódnak, mindig csak kavarognak, bűzlenek, irritálnak – hol a milliárdok, hol az igazságok tűnnek el, de legtöbbször mindkettő.

A hatalom bunkóként akar felhasználni mindent, amivel üthet – és ez bumerángként sújt vissza rá. Akár szabad, akár nem szabad egyenlőségjelet tenni a szocialista Keller László és a fideszes Budai Gyula ténykedése közé, mindkettő úgy vált közutálat tárgyává, hogy egy új gyakorlat hírnökeként akár politikai Petrocellik is lehettek volna. De újra és újra leszámolássá fajul az elszámolás, maszlaggá a közélet tisztasága. Lehet, hogy Kellernek keresztbe tett az akkori ügyészség, lehet, hogy Budai sem jutott sokkal többre, lehet, hogy vannak közös akarattal árnyékban hagyott ügyek, ő kiszabadul, a másik őrizetben marad, ez alkut köt, az nem köthet – a mindenünnen kiérződő célzatosság összemaszatol mindent.

A sorozatban feltálalt balhék eleinte pofonegyszerűnek tűnnek, majd azzal kell szembesülnünk, hogy a számkivetett, az ezerszer megalázott mintha mártírrá válna, hát azért ez is túlzás – szédül bele a kígyóként tekeredő történetekbe az átlagpolgár. Legyinthetnénk: az ilyen igyekezet mögül kilóg a lóláb, vezénylői az ellenkezőjét érik el vele, mint amit akarnak. Csakhogy mi az ellenkezője? Az, hogy soha nem győzhet az igazság, talán nincs is, mert a roham közben magára hagytuk? Sorra olvadnak ki a társadalmi biztosítékok, a közbizalom maradékát is elvesztegetjük – marad a kezünkben egy ország, ahol semmi sem szent.