Azt, hogy a demokráciának ezzel a „működésmódjával” valami nincs rendjén, a környék egyébként analfabéta és politikailag sem túlképzett lakosai is érezték, így – kicsit szégyenkezve – „ki is nézték” maguk közül az európait, ne legyen tanúja az efféle kampánynak. Pedig – ha a már eddig meghozott, illetve a jelenleg még csak a fiókokban heverő, de szükség esetén habozás nélkül bevetni szándékozott „kölesosztogatási” javaslatokba belegondolunk – nincs ez másként a demokráciájára oly büszke fejlett világban sem.

MARABU RAJZA

A választásokat megelőző évben – különösen itt Közép- és Kelet-Európában – senki nem csodálkozik, ha az éppen hatalmon levők „választási költségvetést” készítenek. Ilyenkor egymást követik a félig kész út-, a néptelen kultúrház-, illetve a sportolók nélküli sportlétesítmény-átadások. A folyamatos „ötletelés” elkezdődött: a rezsicsökkentés után a 13. havi nyugdíj helyetti különböző kompenzációk ötlete vetődött fel, amely ingyen „ez-az” ígéretével teljesül majd ki.

Az ellenzék pedig könnyen csapdába eshet. Azt nehéz elmagyarázni, hogy mindez a polgár ellenére van – pedig ez az igazság. Ám még ha az ellenzék érvelése be is szivárogna a médiába, azt alapvető kételkedés fogadja: az ellenzék mindig csak kritizál. Ha viszont az osztogatást támogatja, vagy legalább csendben sumákol, az a már ismert, látott következményekre vezet.

Jó volna olyan elemzőt találni, akinek részrehajlás nélküli és szakmailag is megalapozott ítéletében meg lehetne bízni. Létezik is ilyen intézmény – a sokak által szidott EU. Az EU-t azonban éppen most készülnek „elhallgattatni”. Nem pusztán úgy, hogy hiteltelenítik és nemzetellenesnek minősítik. Úgy, hogy elhárítják legitim beleszólásának „veszélyét”. Az immáron két éve folyó költségvetési hiánycsökkentési kampány hátterében döntően az a meggondolás van, hogy amíg az ország ellen túlzottdeficit-eljárás folyik, a kormány kénytelen engedni az EU illetékes bizottságai szigorú és részletekbe menő ellenőrzésének.

Ha viszont megszabadul a túlzottdeficit-eljárástól, a kormány – legalábbis az adott évben – lényegében azt tesz, amit akar. A problémák jelentős mértékben a politikusok és a választók ellentétes ösztönzöttségére vezethetők vissza. A politikust alapvetően a „győztes mindent visz” elve motiválja. A választási siker mindent megér, így az ezért járó valóságos „jutalom” – hivatali pozíció, támogatók gazdasági lehetőséghez juttatása – arra készteti, ne a következményekkel, csakis a hatalom megszerzésével törődjenek.

A választók viszont csak két dologra figyelnek: a nekik szórt „üveggyöngyökre” – lásd Lángh Júlia kölesosztogatását – és az ideológiai ígéretekre, amelyek eredményeként – győzelem esetén – a világot a „Mi” szimbólumaink töltik meg. A választó politikai érdeklődése a XX. század utolsó éveiben egy kritikus szint alá csökkent: nem akar foglalkozni az ország ügyeivel, nem ért hozzá, nem érdekli, ideje sincs. Annyit nem tesz meg, hogy végiggondolja a politikusok szavainak és tetteinek következményeit. Erre egyébként a politikusok rá is játszanak üzeneteikkel: „Bízd ide, haver! Ne törődj te semmivel, majd én megoldom helyetted, csak szavazz rám”.

Ezt a választó megértette, megszokta, és szavazási kedve tovább csökkent. Ma már csak akkor mozdítható, ha kellőn felajzották, de választásában ilyenkor már csak pillanatnyi érzelmek vezetik. Elutasításról és a támogatásról is zsigeri alapon dönt. Európa és hazánk legtöbb gondja orvosolható volna az érintettek motivációjának intézményes módosításával. Egyrészt, a végső „tulajdonosoknak”, a választópolgároknak elkerülhetetlenül foglalkozniuk kellene saját országukkal és annak kormányzásával. Ha vennék a fáradságot és megértenék annak működését, belátnák lehetőségeit, és körmére néznének azoknak, akiket megbíztak az ügyek intézésével.

Már ez is túl soknak tűnik, holott még ez is kevés. A másik oldalon csökkenteni kellene a győztesek jutalmát, korlátokat állítva a „győzelem mindenáron” stratégia elé. Ez azt kívánná, hogy növeljük a vesztes részesedését, bővítsük a konszenzusos változás terét, és korlátozzuk a győztes által megvalósítható változások mértékét. Ám gondolja csak meg az – átlagnál érdeklődőbb – olvasó, miként reagálna a polgár, ha Periklész szavait kérnék számon rajta, aki azt találta mondani: „Mi … a közélettel szembeni teljes közönyös embert nem félrehúzódónak, hanem semmirevalónak tartjuk”.

A győztes jutalmának csökkentését pedig az éppen hatalmon levőktől várni illúzió, még a mienknél biztosabb lábakon álló demokráciákban is. Az ezzel kapcsolatos problémákról írt a magyar származású Peter Orszag – egy az Obama-kormány fontos posztját betöltő szakember lemondását követően – a The New Republican című folyóiratban. Javaslata: vonjanak el jogokat a választott képviselőtől, és vezessenek be ún. automatikus stabilizátorokat. Ezek olyan intézményes eszközök, amelyek korlátozzák nemcsak a kormányt, de a képviselőket is abban, hogy – a választók által rájuk ruházott jogokra hivatkozva – megtehessenek bármit, ami éppen eszükbe jut.

S hogy a képviselők önelégült egójuk által vezettetve minden őrültségre hajlandók, azt megmutatta, hogy az USA politikai elitjének kompromisszumképtelensége csaknem az egész világot a pénzügyi szakadék szélére sodorta. Magyarország esetén mindezek a problémák megsokszorozódnak. A kormány a nemzetközi irányzattal ellentétben nem felállítja, hanem kiiktatja az intézményes fékeket, a korlátlan hatalom és nem a kompromisszumok útját választja, inkább ért a erőből, mint a logikus és megalapozott érvelésből, és inkább hajlik a választók „üveggyöngyökkel” való megvásárlására, mint a valóságos helyzet feltárására és az arról folyó széles körű és demokratikus vita lefolytatására. Úgyhogy a változások még előttünk vannak.