Van egy kisváros, abban egy jó szándékú tanár, ki a helyi lapba írott cikkeit közzéteszi egy honlapon. Ez a honlap mindent elmond arról a tudatállapotról, melyben most a Don-kanyarra: sok-sok halál és tengernyi szenvedés hetvenedik évfordulójára emlékezünk.

Az első írásban ezt olvassuk: „a lövészárkokban ott harcoltak a” városkából „bevonult honvédek, illetve” a városkában „létesített bevonulási központból a keleti frontra vezényelt munkaszolgálatosok”, kik közül „900-an pusztultak el az ellenség támadása nyomán, és saját »bajtársaik« – a magyar keretlegények embertelensége következtében”. A következő cikkek beszámolnak a helyi emlékműnél tartott megemlékezésről, melyen részt vettek „a korhű egyenruhát viselő katonai hagyományőrzők” és a Magyar Gárda (!) helyi egységei.

Benkő Tibor vezérezredes, a Magyar Honvéd Vezérkar főnöke beszél a pákozdi katonai emlékparkban a doni katasztrófa kezdetének 70. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen FOTÓ: MÓRICZ SIMON

A tanár úr méltatja az autentikus öltözékben és felszerelésben megjelenő hagyományőrzők által meghonosított szép hagyományokat, a Doni Hősök Emléktúráját, melyen „pattogó vezényszavak, a katonai alakiság valósághű kelléke tette hitelessé a kis egység fellépését”. „…Valahogy kicsiben olyanná vált ez a mozgalom mint a 20. évébe lépő Tavaszi Emlékhadjárat.”

Az, amely 1849, a szabadságharc hőseire emlékeztet! Olvashatunk a „doni emlékkardról” is, mely „számukra a katonai becsület és helytállás, a haza iránti szolgálat jelképe és szimbóluma”. És rögtön ez alatt szívbe markoló megemlékezés a munkaszolgálatosokról, kik „fegyvertelenül álltak az aknamezőkön”. Aztán egy még megrázóbb írás az olimpiai bajnok kardozó és újságíró (színikritikus), Petschauer Attila haláláról. Az ő hetven évvel ezelőtti halálának módját és napját nem ismerjük pontosan, csak az biztos, hogy az kivételesen kegyetlen volt, és tudatosan idézték elő.

Személy szerint a munkaszolgálatosok minél kegyetlenebb és tömegesebb elpusztítását szorgalmazó Muray Lipót és Cseh Kálmán alezredesek. A tanár úr megjegyzi: „antiszemita felhangokkal városunkban is találkozunk. Sikk ma a zsidók szenvedésein viccelődni, elbagatellizálni a holokausztot… a jelenlegi közhangulatból kiindulva szükség lenne ennek a történelemnek egyértelműbb, leplezetlen megismerésére és megvallására.” Tegye össze mindezt a kedves olvasó! És érezze a kétértelműség társadalmi kényszerének erejét az egyértelműség vágya fölött.

Ez az erő sodorta össze első idézetünk lövészárkában a magyar honvédot s a munkaszolgálatost. Alaptalanul. Munkaszolgálatos csak elvétve harcolt az „ellenség” ellen, amikor a menekülő csapatok parancsnokai visszazavarták őket a sebesültekért a tűzvonalba, s a menekülők eldobált fegyvereivel próbálták védeni magukat. A munkaszolgálatost nem bajtársként, hanem ellenségként kellett kezelnie a feletteseihez és feladatához hű katonának. A magyar honvédség vezetői azt a nézetet követték és érvényesítették, hogy a zsidót miként a nemzetből, a nemzet harcából is ki kell zárni, ő magyar honvédnek bajtársa nem lehet, ám a „zsidóvérrel” spórolni nem szabad.

Azzal a nemzet katonáinak a vérét kell kiváltani a fegyvertelenül végezhető életveszélyes feladatok átruházásával. „Minden eszközt alkalmaznunk kell, amivel a zsidókat fegyelmezhetjük, vagy nekik árthatunk” – ezt hivatalos vezérkari dokumentum szögezte le. Ha a magyar hadsereg katonája hős volt, akkor a munkaszolgálatos ellenség. Ha viszont a munkaszolgálatos is a mi mártírunk volt, akkor a katona nem lehetett a mi hősünk. Ha gyalázat, minek mártírja volt az egyik, nem lehetett ugyanennek hőse a másik. Mert a gyalázatnak nincsenek hősei. Csak áldozatai. Azoknak az áldozatai, akik a magyar katona ellenségeként határozták meg a zsidót, szövetségeseként a nácit. Azoké, akik végül egyaránt a halálba küldték a 2. magyar hadsereg katonáinak és munkaszolgálatosainak jelentős részét.